Váradi Balázs

Minden jobb amerikai politikai krimiben, még jóval a vértócsák és az autós üldözések előtt van egy jelenet, amelyben az érdekeit a törvényhozáson áthajtani akaró gátlástalan kapitalista és a vele szövetkező politikusok sötét összejátszása lelepleződik a néző előtt. Magyar politikai krimire egyre sem emlékszem az elmúlt évekből. A politikát tárgyaló más műfajokban - az internetes politikai elemzéseket követő fórumbejegyzések között és a kocsmai beszélgetésekben, úgy a hatodik korsó után - az egyik fő konklúzió azonban idehaza is ugyanaz: a politikát olyan, a pártok mögötti, a pártoknál, sőt a kormánynál is erősebb érdekcsoportok mozgatják, amelyek marionettként rángatják a képviselőket, fideszest, eszdéeszest, emeszpést, emdéefest egyaránt. Így van-e?

A pécsi vízmű körüli furcsa események aligha érthetők meg, ha nem gondoljuk végig az állammal mint privatizátorral kapcsolatos korábbi dilemmákat.

Mi lenne jobb a nemzetnek - mi történjen Sukorón? Épüljön egy korrupciógyanús, vélhetőleg törvénytelen eszközökkel előkészített, madárűző, erkölcsromboló, de munkahelyteremtő és adógeneráló kaszinó, vagy maradjon minden a régiben?

Szeptember elsejével betiltották a hagyományos százas izzó árusítását. A magyar nép rezignáltan vette tudomásul, hogy egy olcsó, bevált, hasznos és mindenütt jelen lévő terméket egyszer csak hatalmi szóval elvettek tőle, és arra kényszerül, hogy helyette a kisebb fogyasztású és tartósabb, ám drágább újfajta égőket vásárolja. Akármit is ír máltaiul és magyarul is az EU honlapja (http://ec.europa.eu/energy/efficiency/ecodesign/lumen/), ezek az égők nyilván nem mindenki számára, nem minden szempontból és nem minden célra jobbak, mint a hagyományos körte. Ha így lenne, akkor már mindenki rég áttért volna az újra, tehát nem is lett volna mit betiltani.

Szörnyülködve taglalta a világsajtó, hogy Németországban a támogatott autócsere-program keretében a kockává préselésre ítélt használt autók egy részét illegális üzérek eladják külföldre. Le-pré-se-let-le-nül! Az eset tanulságos.

Vajon közellenség vagy korát megelőző hős-e az, aki - jó pénzért - tudományosan nem alátámasztott és nem engedélyezett terápiában részesít súlyos betegeket? Esetleg a saját pénztárcáját és az adóbevételeket egyszerre hizlaló szemfüles vállalkozó? A bilincsben elvezetett kaposvári őssejtátültető orvosok esete a politika, a közgazdaságtan, a morál és az ismeretelmélet egy különösen mocsaras határterületére vezet minket. Hadd induljak el onnan, ahol a legbiztosabban tudom megvetni a lábam: a közgazdaságtan felől.

Amikor a bankokat, biztosítókat, befektetési alapokat felügyelő Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) elnöke lemondott, a Portfolio.hu az Indexre hivatkozva magyarázatként ezt írta: "Az utóbbi hetekben, hónapokban szélesebb körökben is elfogadottá vált a piaci elemzők, befektetők és más pénzügyi szereplők körében nyílt titokként terjedő vélemény, hogy a pénzügyi felügyelet túlságosan elnézően bánik a bankokkal". Ha valakinek feladata lett volna a most bedőlő devizahitelezés megakadályozása, ha más módon nem, legalább úgy, hogy javasolja a kormánynak, a parlamentnek, hogy mit tegyen, az valóban leginkább a PSZÁF volt, és az bizony nem tett ilyet.

A csóró Alajos százezer forintot keres havonta, Béla száznegyvenkilencezret, Cecília százötvenegyezret, Dorottya kétszázezret, a plutokrata Elemér pedig egymillió-négyszázezret. Vajon az olvasó (vagy tizenéves gyermeke) ki tudja-e számolni, mennyi ötük átlagkeresete? Ki bizony: (100+149+151+200+1400)/5=400 ezer. Amikor az ötük által alkotott kicsiny társadalomban a kormány adó alá vonja a családi pótlékot, megvonja a gázártámogatást vagy megváltoztatja a jövedelemadó-kulcsokat, az újságírók rögtön azt kérdik, hogyan hat az az átlagkeresetre. Ez persze érdekes egy csomó szempontból, de a legfontosabból, a politikaiból nem az.

Az Országgyűlés előtt fekszik egy, még Szűcs Erika által márciusban beterjesztett törvénymódosítás; jele: T/9318. Ezzel a - szocialista képviselők közt népszerűnek mondott - javaslattal a szociális tárca a gyermekvédelmi törvényt módosítaná. Az egyik javasolt változtatás (a 9. és 10. paragrafusokban foglalt) a gyermekvédelmi szolgálatnak a gondozásba vétel mellett arra is jogot adna, hogy a jegyző felkérésére úgy döntsön: annyira nem súlyos a helyzet, hogy a gyermeket kimentse a családból, de a családi pótlék felét a gondviselő ezentúl ne pénzben, hanem természetben kapja.

A háború az egyik legközvetlenebb politikai metafora. Békeharc, küzdelem a szegénység ellen, war on drugs: a politikusok mindenhol és mindig hajlamosak arra, hogy megkérdőjelezetlen vezetőt, csoporttudatot, elszánást igénylő, dicső harcnak nyilvánítsák azt, amit éppen művelnek.

A jobboldali médiát bejárta a hír, hogy az IMF-hitelt garantáló nemzeti vagyon része Szent István koronája is. Ha bukunk, azt is viszik a hitelezők! A hangsúlyok különbözőek voltak: a Heti Válasz a címben felvetett kérdésre a cikk szövegében rácáfol, míg Végvári József dr. Posta Imre blogjában publikált, Dominique Strauss-Kahnhoz címzett, "Hé zsidó!" felütéssel kezdődő nyílt levele tömören, pontosan fogalmaz: "Sátán, el a kezekkel a Szent Koronától!!"

Nehéz idő jár gazdasági válságkor arra, aki bizalmatlan az állam gazdaságpolitikai képességeivel szemben. Amikor híznak a profitok és szárnyal a tőzsde, a közgazdász megmondóember himnuszokat énekel a piachoz, az egyéni önzéseket közjóvá varázsoló, vígan pezsgő utcabálhoz, ehhez a Brueghel ecsetjére, Fellini kamerája elé illő csodához! A laikus pedig csillogó szemmel hallgatja. Amikor viszont recsegnek-ropognak a vállalatbálványok és mindenki az állásáért retteg, akkor a megszeppent nép a közgazdától azt akarja hallani, hogy mit tehet a közösség jólétéért, a gazdaság megmentéséért cselekedni képes egyetlen szereplő, az állam.