Politics és (public) policy. A két fogalomra nincs külön, közismert magyar szó. Az elsőt politikának, az utóbbit - leginkább a művelői - köz- vagy szakpolitikának szokták hívni, de a témától egy lépésnél távolabb állók nem is értik a különbséget, hisz magyarul mindkettő: politika. Pedig a kettő ég és föld. A politics a hatalom megszerzéséről, megtartásáról, kiterjesztéséről szól, a policy pedig a társadalomra, gazdaságra is hatással bíró gyakorlásáról, a köz ügyeinek alakításáról (amit, ne feledjük, ugyancsak egy csoport irányít).
Az a felületes vélekedés, hogy az egyik eleve alantasabb lenne, mint a másik, bizonyosan nem igaz. Stabil demokráciában a politics többnyire látványsportnak is kiváló, a lakosság egy részét megmozgató, viszonylag békés, sokak számára lelkesítő tevékenység, melynek révén sokan részt vesznek a közügyekben, megvitathatják a különböző szakpolitikai célokat és terveket is. A holokauszt vagy az ukrán parasztok millióinak halálra éheztetése viszont sokkal inkább a policy, a szakpolitika kategóriájába esik. De még ha az ilyen extrém példáktól eltekintünk is, akkor sem lehet a szakpolitikát eredendően jónak, a politikát meg rossznak tekinteni, hiszen a hatalom gyakorlásának előfeltétele a hatalom megszerzése és megtartása. Szubjektíve érthető, de a politika aktív művelője szempontjából farizeus dolog tapsolni a szakpolitikai tevékenységnek, és közben orrbefogva elítélni azt a politikai árat, amit a politikus azért fizet és fizettet meg velünk, hogy a kormányrúdhoz kerülhessen, vagy mellette maradhasson.
A politika és a szakpolitika más és más agytekervényeket mozgat meg a politikusban: a politikához inkább hadvezéri, a szakpolitikához építőmesteri kvalitások kellenek. Van, aki mindkettőben jó, de sok olyan politikust ismerünk, akik elemükben vannak, amikor a szakpolitikai alternatívákat latolgatják, ám suták és kedvetlenek a választási harcban (hagyjuk a magyarokat: Gordon Brownt, Al Gore-t mondták ilyennek). És ismerünk olyanokat is, akik remekül küzdenek a hatalomért, de nincs türelmük, vagy nem áll rá az agyuk a gyakorlásával járó aprómunkára (ilyen volt például az ifjabb Bush). A két területen kisegítőként is másféle emberek dolgoznak, másféle eszközökkel. A politikához közvélemény-kutatók, kommunikátorok, a szakpolitikához közgazdászok, az egyes szakterületek szakemberei kellenek. Másféle elemzési szempontot is kínál a kettő: akit a politika érdekel, Török Gábortól tájékozódhat, akit a szakpolitika, például a gazdaságpolitika, Bauer Tamástól Bod Péter Ákosig egy sor szakpolitikai elemzőtől - ideológiai irányultság és szakterület szerint.
A két terület megfontolásai néha egy irányba mutatnak: a hatalmon levők sikeres szakpolitikai tevékenysége népszerűséget, szavazatokat is hozhat. Ám gyakrabban fordul elő, hogy a kettő legalább részben ellentétbe kerül egymással. Az Antall-Boross-kormány a politikát sutba dobva a szakpolitikai teendőkre koncentrált. Teljesítményének megítélése persze a történészek és az olvasó dolga - de azt, hogy az akkori kormánypártok szempontjából milyen volt a mérleg, hogy hova vezetett a szakpolitika Dugovics Titusz-i túltengése, az 1994-es választások mutatták meg. Nem véletlen, hogy ennek a megismétlésével azóta se kísérletezett senki. Ezzel didaktikusan szembeállíthatjuk a 2002-2006-os Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány a magyar demokrácia történetében először újraválasztáshoz vezető, sikeres politikai és mára széles körben kudarcosnak ítélt szakpolitikai teljesítményét.
Életbe vágó kérdés a kétfajta politika időbeli viszonya. Kampányidőszakban, választások előtt mindenütt a politika az úr, a hatalom megszerzése után viszont van egy rövid, szerencsés időszak (az angol szakszlengben úgy mondják, kinyílik egy policy window, egy szakpolitikai ablak), amikor a következő választások olyan távol kerülnek, hogy a politika hangja elcsitul, és hozzá lehet látni a szakpolitikai tevékenységhez. Ez a lehetőség sehol sem tart sokáig, hisz a szakpolitikai beavatkozások megtervezése, megvitatása, elfogadása, bevezetése és áldásosnak remélt hatásainak megjelenése vidáman eltarthat kettő, három, négy évig, de akár évtizedekig is - ilyen például a közoktatás vagy a nyugdíjrendszer nagyobb átalakítása. A következő választás viszont az ország szabályaitól függően négy-öt évre van, és napról napra közeledik.
Magyarországon ez a ciklikus lehetőség is kapott egy vajszínű árnyalatot azzal, hogy a teljes önkormányzati választás nagyjából fél évvel az országgyűlési választások után zajlik. Emiatt a szakpolitika szempontjából legtermékenyebb időszak, a politikai ciklus első éve felére rövidül. Az önkormányzati választás politikai tétje megakadályozza, hogy népszerűségvesztéssel fenyegető szakpolitikai változtatásoknak akár az irányait is kijelölje a kormány: hacsak nem arra utazik, hogy pártjának derékhada kiszoruljon a képviselő-testületekből és a polgármesteri irodákból. Ez a menetrend a legígéretesebb szakaszban nyitja szét a politika és a szakpolitika közötti ollót.
A baj a naptárral van - jobb felé, bal felé egyaránt káros a hatása. Emlékszünk, hogy a második Gyurcsány-kormány hogyan igyekezett kivárni a körmére égett költségvetési korrekcióval 2006 őszét? És vajon a költségvetési kereteket szűkítő, a magyar büdzsét a piacnak kiszolgáltató IMF-asztalborogatást a Fidesz-kormány akkor is megteszi-e, ha nem kell a Jobbikhoz húzó szavazóira kacsintgatnia?
Sokféleképp lehetne másképp csinálni. Lehetne évente a települések negyedében tisztújítás, lehetne az egész egyszerre és félidőben, lehetne ugyanakkor, mint az országgyűlési választás, vagy kicsivel előtte - a fenti érvelésből az következik, hogy mindegyikkel jobban járnánk.
Ajánlom mindezt (a Szent Korona-tan és a sport mellett) az új alkotmányos kereteket kidolgozók figyelmébe. Ha az alkotmány módosítása az elmúlt húsz év tanulságaira építkező, megfontolt javításokról fog szólni, talán a választási időzítés kérdéséhez is hozzá lehetne nyúlni. Bár kívülről úgy tűnik, a Boross-Pálinkás-Pozsgay-Schöpflin-Stumpf-Szájer-bizottság munkája sem pörgött még fel.
Majd az önkormányzati választások után...
