"Ráadásul, és ezt félve mondom, a közigazgatásban és az önkormányzatokban is előfordulhat, hogy a dolgozók egy része már - rossz szokás szerint - a választások utáni időkre készül, ezért, mondjuk úgy, takaréklángon üzemel" - nyilatkozott Rádai Eszternek 2009. december 6-án Magyarország miniszterelnöke.
Rossz szokás?
Megkérem az olvasót, tekintsen magába! Képzelje el a következő helyzetet: tudván tudja, hogy főnökét négy hónap múlva leváltják, azt is tudja, ki lesz az új főnök, és azt is, hogy egészen mások lesznek az elképzelései, mint a mostaninak. Ráadásul az, hogy a jelenlegi főnökének megtette, amikre utasította, valószínűleg már eleve fekete pontnak számít majd az utódnál. Vajon milyen lélekkel látna bármilyen feladathoz, amellyel a még épp regnáló főnök bízta meg, s hetek, hónapok munkáját igényli - viszont ez a munka szinte biztosan feleslegesnek bizonyul majd? Na ugye!
A magyar kormányzati bürokrácia már egy ideje körülbelül így áll a neki kiadott feladatokhoz. Tisztelet a kivételnek, de a többség már jó ideje aligha dolgozza agyon magát. A Gazdasági Minisztérium Margit körúti épületében a porta felett olyan tábla díszeleg, melyre a címer alá ez van írva: Gazdasági és Közlekedési Minisztérium. Ez elsőre talán nem tűnik meglepőnek - de csak azért, mert az olvasó talán nem emlékszik, hogy egy 2008. májusi (tehát még bőven a Bajnai-éra kezdete előtti) átszervezés óta nincs ilyen nevű minisztérium Magyarországon. Új táblák festetése és kifüggesztése ügyében nem szokás a miniszterhez rohangálni. Ezért az a feltevésem, hogy a következő választások előtt 23 hónappal egy osztályvezető döntött úgy: arra a kis időre már nem csináltat új cégért a hivatalnak. Az épület portáján azóta is, nap mint nap tisztviselők százai lépnek be, akik azt látják, hogy főnökeik szerint az új minisztériumok az új miniszterekkel együtt annyit se érnek, hogy az intézmény nevét helyesen írják ki. Mit várjunk tőlük most, hetekkel a kormányváltás előtt?
A hatalmon levő politikusoknak ez persze rendkívül frusztráló érzés: azért küzdik ki maguknak a közhatalom marsallbotját, hogy egy szavukra bürokraták serege menjen rá az általuk kijelölt ellenségre, legyen az a növekedés lassulása, a válság hatásai, Mucsa vagy a globalizáció. És tessék! 'k rendületlenül kiabálják a parancsszavakat - miközben csapataik nevetgélve iszogatnak a tábortüzek körül, tisztjeik pedig a kisujjukat se mozdítják. Sőt, az új hadvezér életművét tanulmányozzák.
Muszáj ennek így lennie? - kérdezheti az olvasó. Valamennyire biztosan: annyira, amennyire a kormánynak alárendelt köztisztviselőknek minden képviseleti demokráciában a változó pártállású és ideológiájú politikusok osztják az utasításokat. Gordon Brownnak is lehetnek mostanság nehézségei, amikor hosszú távú szakpolitikai terveit kiadja bürokratáinak kidolgozásra.
De vannak fokozatok. Minél kevésbé biztos, hogy bukik a kormánypárt, minél szélesebb azoknak a politikai céloknak az a köre, amelyekről köztudott, hogy bennük a kimenő és a bejövő politikusok egyetértenek, és minél erősebb a bürokraták között a politika esetlegességein túltekintő közszolgálat ethosza, annál kevésbé éles ez a probléma. Csakhogy nálunk most egyik enyhítő körülmény se teng túl.
Mit tehet még a nemzet üdvére a béna kacsa kormány?
Ne higgyük, hogy semmit! Egy ország kormánya még néhány hétre szóló mandátummal is, még egy engedetlen, szabotáló bürokrácia fölött regnálva is sokat tehet. Például elszámoltathat. Például türelmesen építgetheti a kapacitásokat. Például beszélhet.
Elszámoltathat. Az Állami Számvevőszék a megmondhatója, hogy a magyar kormány régtől fogva kismillió intézkedést úgy vezet be, a szakiskolák összevonásától az egészségügyi modellkísérletekig, hogy nem méri fel, mekkora társadalmi költséggel és mekkora haszonnal jártak. Részben hagyományból, részben slendriánságból, részben nincs, aki ki tudja számolni - de részben azért is, mert attól tart, az derül ki, az illető intézkedés sok költséget vitt, ám kevés hasznot hozott. Most viszont már biztosan nem ez a politikusi garnitúra olvassa majd a jelentéseket, hanem az új. Hadd tanuljanak a múlt hibáiból, hadd lássák minél pontosabban az elmúlt nyolc év intézkedéseinek hatásait! Hadd kerüljék el legalább azt a néhány csapdát, amibe elődeik beleestek! (Figyelem, itt hazabeszélek! Úgy higgyen nekem az olvasó, hogy részben épp ilyenfajta értékelések írásából élek.)
A béna kacsa kormány építgetheti a kapacitásokat. Ha azt nem is lehet elvárni a köztisztviselőktől, hogy annak az adóreformnak a részleteit dolgozzák ki, amitől teljesen elütőt rendel majd meg két hónap múlva az új miniszterük, az új kormány felállásáig hátralevő heteket mással is eltölthetik, mint pasziánsszal vagy fusizással. Tanulmányozzák például a szakterületükön felgyűlt nemzetközi tapasztalatokat. Vagy ha ez túlzás lenne, tanuljanak angolul. Vagy legalább tíz ujjal gépelni - ez csak jól jöhet a következő kormánynak is, az országnak is!
És végül: a béna kacsa is beszélhet. A hivatal pulpitus is. A kormányfő, a kormánytag szava igenis, még ilyenkor is számít, sőt ez az a pillanat, amikor mindazt, amit eddig fontosnak gondolt, de hatalma megtartása érdekében elhallgatott, még a bársonyszékből mondhatja el. Most főcím lesz belőle - három év múlva, amikor a memoárját írja, már csak egy tréfás glossza. Néhány politikustárs, nagytőkés, fontos ember megharagszik rá? Sag schon. Eisenhowert se szerették meg a Pentagon és a fegyvergyárak, amikor híres, 1961-es búcsúbeszédében amerikaiak millióinak figyelmét hívta fel, milyen veszély rejlik a tág értelemben vett fegyveriparban. Így olyanok is meghallották, milyen hatalomra tett szert az amerikai katonai-ipari komplexum, akik politikai esszéket vagy balos pamfleteket sose olvastak volna el. Szavait máig emlegetik és idézik.
A miniszterelnök lehet béna kacsa; lehet biztos abban, hogy vége az uralmának; sőt, már az utódja is meg lehet választva - de még ilyenkor is nagyobb hatalommal bír, mint bármelyikünk valaha is fog. Felesküdött a szolgálatunkra. Ha sánta is, hápogjon és tojjon, tegye a dolgát, amíg ki nem kerül a baromfiudvarból. Erre tartjuk.
