Az állam elveszi a pénzünket, a háborúban véradót szed, parancsol ügyésznek és rendőrnek, iskolába kényszeríti gyermekeinket, börtönbe azt, aki ellenáll neki, élet és halál legitim ura. Hobbestól tudjuk, a szörnyű óriás tengeri szörny ő, Leviáthán, a bestia, akinek "(...) puszta látása is halálra ijeszt" (Jób 41,9). Baj-e, ha nagyra nő, és ha baj, lehet-e adócsökkentéssel fogyókúrára fogni?
A magyar liberális közgazdászok hittétele, hogy a magyar állam túl nagy. Ha azt nézzük, hogy az általunk megtermelt érték mekkora részét veszi el és osztja újra, e tétel igaz lehet: fejlettségünkhöz képest Európában a nagyobbacskák közé tartozik. Az is igaz, hogy a fenntartásához szükséges magasabb adók torzítják az emberek viselkedését és visszafogják a növekedést. De ez csak az érem egyik oldala. Még az állam sem költhet huzamosan sokkal többet, mint amennyit adó képében beszed. Az tehát, hogy mit gondolunk a (gazdasági szempontból) nagy államról, attól is függ, hogy mit gondolunk a költségvetés iskola- és kórház-finanszírozó, nyugdíj- és családipótlék-osztó, MÁV-üzemeltető, rendőr- és bíróságfenntartó kiadási oldaláról.
Ha nem szívesen mondunk le a nagy, gondoskodó államról (akár azért, mert együttérzünk azokkal, akiket támogat, akár azért, mert magunk is a haszonélvezői vagyunk, akár azért, mert nem hoz lázba minket, hogy vajon húsz év múlva vagy sohanapján érjük-e utol Ausztriát), akkor ne izgasson minket, milyen módszerrel lehet karcsúsítani a magyar államot. Nekünk dundin tetszik. Ez is tiszteletre méltó álláspont.
De ha a gyorsabb növekedés és a gazdasági szabadság érdekében hajlandóak vagyunk a fentiek egy részéről lemondani, ha államból nekünk a karcsú jön be, akár azért, mert fontosnak tartjuk a távolabbi jövőt, akár mert az államtalanabb gazdaság nyertesei, és nem vesztesei lennénk, akár mert eleve, zsigerből utáljuk a nagy államot, mint a kukoricagölödint, máris jön a következő kérdés. Hogyan lehetne lefogyasztani?
Nehezen. Az állam gyakran már csak a múltbeli elkötelezettségei miatt is, automatikusan nő - például azért, mert új, költséges ketyeréket fedez fel a gyógyítás technológiája, vagy mert egyre tovább élnek a nyugdíjasok. E tendencia visszafordítása még annak a kormányzati politikusnak is a lehetetlennel határos, aki őszintén hisz a kisebb államban (mely hitet különben gazdasági liberalizmusnak hívják, de ne személyeskedjünk). Miért? Mert így vagy úgy az emberektől - a lakosságtól, a néptől: a szavazóitól - kell elvennie pénzbeli vagy szolgáltatásokban megjelenő apanázsukat. És ez az újraválasztásra hajtó politikusnak nyilván nehezére esik. Reménykedhet abban, hogy ha a gazdaság egésze nő, miközben az állam ugyanannyit költ, az állam relatíve kiadáscsökkentés nélkül is összemehet. Csakhogy növekedéskor a kiadások is hajlamosak nőni, ezért ez a remény gyakran illúziónak bizonyul. Próbálkozhat azzal, hogy javítgatja az állami tevékenységek hatékonyságát, és ugyanazt a szolgáltatást kevesebb pénzért igyekszik nyújtani, de ezt a stratégiát - az ún. reformokat - lassú, macerás, sok odafigyelést és tudást igénylő, politikailag kockázatos módszernek fogja találni.
Mindezek tudatában - hogyan tudná mégis a kisebb állam barátainak szavazatait megszerezni egy kormányra törő politikai erő? Hogyan tudja hitelesen elkötelezni magát az állam kisebbítése mellett?
Erre a kérdésre válaszul dolgozták ki Ronald Reagan tanácsadói a starve the beast stratégiát. Éheztesd ki a vadállatot! (De lehet, csak a nevét találták ki ők.) A politikus választás előtt elkötelezi magát egy nagyszabású, népszerű adócsökkentési ígéret mellett (amely, nem mellesleg, kiadáscsökkentés nélkül hosszú távon fenntarthatatlan). Amikor hatalomra kerül, muszáj tartania a szavát, és csökkentenie az adókat. Ezután viszont már három rossz között kell választania. Vagy szembeköpi magát, és visszaemeli a saját maga által lecsökkentett adókat. Vagy államcsőddel fenyegető, a megnövekedett kamatterhekkel a kiadásokat is növelő, a választóknak is elfogadhatatlanul nagy hiány mellett próbálja fenntartani a korábbi kiadási szintet. Vagy pedig csak ráveszi magát, és csökkenti a költségvetési kiadásokat. Bár ez is népszerűtlen húzás, de mégiscsak ez a legkisebb rossz.
A sztori rólunk is szól. Az SZDSZ 2006 előtt az akkor forszírozott, és a következő évre beígért adócsökkentéssel ilyesmivel próbálkozott. Aztán a második Gyurcsány-kormány, amely a vonatkozó ígéretet részben már előre beváltotta, részben elszabotálta, egy sor adóvissza- és továbbemelésből meg némi kiadáscsökkentésből összedobott turmixszal oldotta meg a problémát. Még ennél is lényegbe vágóbb, hogy a Fidesz ellenzékben tett, mostanában halkuló ígéreteit is tudjuk így interpretálni. Ha esetleg végrehajtanák a belengetett adócsökkentést, nem csak elméleti kérdés lesz, vajon működhet-e az állami fogyókúrának ez a stratégiája. A kiéheztetős okoskodás ráadásul olyanokkal is megszeretteti a kiadáscsökkentés nélküli adócsökkentést ígérgető pártokat, akik jól tudják: akármit is mond, akármiről is hallgat a szónok, nincsen ingyenebéd.
Működhet-e ez a csel?
Az adópolitikát és a kiadások alakulását ezer szál köti össze, szétbogozni őket közgazdászt próbáló feladat, de David és Christina Romer cikke (Do Tax Cuts Starve the Beast? http:// www.nber.org/papers/w13548) pesszimizmusra ad okot. A két szerző statisztikai eszközökkel és dokumentumelemzéssel vizsgálta meg az amerikai adócsökkentések hatásait. Úgy találták, hogy ezek eredményeként nem csökkentek a kiadások. A költségvetési lukakat nem a kiadáscsökkentés, hanem az adócsökkentés 50-80 százalékára rúgó, és a csökkentés után néhány évvel bekövetkező adóemelés, és talán, talán, kis részben az adócsökkentéstől némileg megnőtt gazdasági növekedés tömte be. Az amerikai politikusok is azt vették észre: bármit is tettek korábban, ha politikailag vonzó kiadási programokba vágnak bele, a nép megbocsátja, ha azokért újból magasabb adókkal kell fizetni.
Magyarország nem Amerika. Lehet, hogy a magyar nép kérlelhetetlenebb, memóriája jobb, politikusai kevésbé készek a pálfordulásra, mint odaát. De ha hiszünk Romeréknek, ne azért követeljünk adócsökkentést (már ha azt követelünk egyáltalán), mert azt várjuk, hogy az majd megköti a költekezni vágyó kormány kezét.
Nem köti meg.
Leviáthánnak életmódváltás kell, nem diéta.
