Minden jobb amerikai politikai krimiben, még jóval a vértócsák és az autós üldözések előtt van egy jelenet, amelyben az érdekeit a törvényhozáson áthajtani akaró gátlástalan kapitalista és a vele szövetkező politikusok sötét összejátszása lelepleződik a néző előtt.
Magyar politikai krimire egyre sem emlékszem az elmúlt évekből. A politikát tárgyaló más műfajokban - az internetes politikai elemzéseket követő fórumbejegyzések között és a kocsmai beszélgetésekben, úgy a hatodik korsó után - az egyik fő konklúzió azonban idehaza is ugyanaz: a politikát olyan, a pártok mögötti, a pártoknál, sőt a kormánynál is erősebb érdekcsoportok mozgatják, amelyek marionettként rángatják a képviselőket, fideszest, eszdéeszest, emeszpést, emdéefest egyaránt.
Így van-e?
Ha és ahol így van, akkor és ott is bitang nehéz bizonyítani. Az érdekcsoportok ezernyi formális és informális csatornán megtalálják az utat a törvények és rendeletek szövegéhez úgy, hogy tényfeltáró újságíró legyen a talpán, aki pontosan rá tud mutatni, hol írták felül a partikuláris gazdasági érdekek a közérdeket.
There is no smoking gun - mondja az amerikai filmben az óvatos ügyész, akihez a hős a gyanújával fordul. Hol a bizonyíték?
Örvendhetünk: ha közvetlen hangfelvételeink nincsenek is, néha egy-egy konkrét területen azért igen erős közvetett bizonyítékaink vannak arról, hogy részérdekek képesek mozgatni a magyar képviselőket. Lássunk egy ilyen, még egészen friss példát!
Maga az ügy - úgy hívják, energetikai tevékenység-szétválasztás (unbundling) - kicsit technikai, de a lényege azért egy bekezdésben összefoglalható. Az Európai Unió hosszú ideig azt szorgalmazta, hogy az áram- és gázpiaci infrastruktúra, a szállítórendszerek (a hatalmas piaci és vagyoni értéket képviselő vezeték- és csőhálózatok) működtetése és fenntartása, a rajtuk átfolyó villamos energia és gáz adásvétele élesen váljék szét. Ne az működtesse a piacot, aki árul is, különben nem lesz valódi verseny soha. Az igazán jelentős tagállami gerinchálózatokra az EU nagy huzakodás után végül az idén hozott egy, az eredeti céloknál jóval megengedőbb döntést (az ún. harmadik energiapiaci csomagot), amely több választást is kínál a gerinchálózat működtetése és az előállítás-kereskedelem valódi és teljes szétválasztása, illetve a (törvényes garanciák által jól-rosszul korlátok közé szorított) vállalati integráció fenntartása között.
Mi lenne jobb Magyarországnak? Ha a gázfőcsövek és különösen a nagyfeszültségű villanyvezetékek fenntartója tényleg és teljesen különválna a fő gáz- és áramtermelő és -kereskedő cégtől, s ezen keresztül is megpróbálnánk valódi versenyt teremteni a piacokon? Vagy ha tovább bíznánk abban, hogy egy integrált nemzeti kvázi monopóliumnál, legyen az állami (MVM) vagy magántulajdonban (Mol), valóban el tudjuk érni, hogy saját üzleti érdekeitől függetlenül működtesse azt a hálózatot, melyen nemcsak ő, hanem a versenytársai is árulják a gázt vagy a delejt?
Nehéz kérdés. Én jobbnak gondolom a teljes szétválasztást és a valódi versenyt, legfőképp azért, mert a verseny hosszú távon alacsonyabb árakat hoz, az pedig az ország versenyképességét javítja. Ezzel nem vagyok egyedül, több hazai és nemzetközi kutatóintézet és hivatal szakemberei hajlottak már korábban e modell felé. Van viszont, aki nem hiszi, hogy a verseny lehetséges vagy egyáltalán kívánatos nálunk, és az ellátásbiztonsággal, a stabilitással, az állami tulajdonban álló monopolista profitérdekével érvelve az integráció fenntartását támogatja; vagy éppen azt gondolja, hogy az integráció nem korlátozná lényegesen a versenyt.
Akármi lesz is a válaszunk, az biztos, hogy ez fontos, a magyar gazdaság egészét hosszú távon érintő közügy, amelynek eldöntése nem érzéseken kell, hogy alapuljon. Szerencsére a magyar demokratikus gyakorlatban elég világos, milyen ösvény vezet e döntéshez. A kormány felkérésére az ezzel foglalkozó Magyar Energia Hivatal által készített vagy koordinált alapos döntés-előkészítés - elemzések, számítások, szcenáriók készítése - után a felelős szaktárca vagy a Miniszterelnöki Hivatal a többi tárca szakmai megfontolásait is figyelembe vevő javaslatokat készít, melyek közül a kormány választ, majd megszövegezi a szükséges törvénymódosítást, és beterjeszti a parlamentnek. Ez a procedúra elfogadható kell, hogy legyen mindenkinek, aki jóhiszeműen a legjobb megoldást akarja, akármelyik felé hajlik is.
Hogy melyik kormány döntsön, ez vagy a következő, az már ízlés dolga. Mindenesetre, mivel a munkához idő kell, nem hajt a tatár, és akárhogyan dönt is ez a kormány, a következő kormány úgyis felülbírálhatja, ha akarja. Tehát nemcsak elegáns, hanem logikus és praktikus is lenne, ha a döntést már a következő kormány hozná meg.
A fenti államigazgatási döntés-előkészítési rutinfolyamat korrekt végigvitele csupán egyetlen csoportnak nem érdeke: azoknak a monopolistáknak, akik a mai viszonyok haszonélvezői. Vagyis a Molnak, az MVM-nek és közvetlen szövetségeseiknek. Nekik jól jönne, ha a béna kacsa Országgyűlés, melyben felszaporodtak a pártfegyelmezetlen honatyák és -anyák, akik már úgyse szolgálnak tovább, a valódi mérlegelést és a hosszú távú megfontolásokat tükröző politikai döntések helyett kész tények elé állítanák az országot és az EU-t - habár ez utóbbi azért vélhetően élne bizonyos kifogásokkal.
Mindezek után a nyilvánosság esküdtszéke elé tárom T/11303. számon a fő közvetett bizonyítékomat: a Podolák György (MSZP) és Fónagy János (Fidesz) képviselők által közösen jegyzett törvényjavaslatot (http://www.parlament.hu/internet/plsql/ogy_irom.irom_adat?p_ckl=38&p_izon=11303 ), mely holmi hivatalok, háttérszámítások, összehasonlítások, kormánydöntések nélkül, ripsz-ropsz törvénybe foglalná azt az alternatívát, amely a hálózatok lehető legkisebb függetlenítését kívánja meg. Sőt megspékeli olyan passzusokkal, amelyek még a legmegengedőbb EU-megoldás szellemével is ellentétesek. Teszi mindezt úgy, hogy az EU-döntés alapján elvileg szintén törvénybe foglalandó többi lehetőséget úgy, ahogy van, kifelejti. Az energetikai kérdésekben a pártokat elválasztó szakadék felett a kormánnyal dacolva egymásnak már nem először kezet nyújtó két beterjesztő nem akárki: Podolák György a parlament gazdasági bizottságának szocialista elnöke, Fónagy János pedig a Fidesz fő energetikai és közlekedési szakpolitikusa, és bizonyos jelek szerint eljövendő minisztere.
Aki ismeri a magyar törvénycsinálás hogyanját, tudja, mennyire ritka, hogy fideszes és szocialista képviselők összefognak, és saját kezdeményezésre, a kormánytól függetlenül, saját tollal törvényt, noch dazu, szaktörvényeket írjanak át töviről hegyire.
Vajon szocialista képviselő miért erőltet egy olyan törvénymódosítást, amelyet a saját kormánya sem tart szerencsésnek beterjeszteni? Vajon a fideszes képviselő miért akar szocialista szövetségben még ezzel az Országgyűléssel kurtán-furcsán eldöntetni valamit, amit minden emberi számítás szerint már kényelmes kormánytöbbséggel, neki dolgozó szakapparátus segítségével dönthetne el egy Fidesz-kormány? Szólhat-e egy ilyen akció mellett más, mint az, hogy ezek a képviselők a mérlegelés és a szakmaiság igényénél és a jelen vagy eljövendő kormányuk iránti lojalitásnál is jobban azonosulnak a veszélyeztetett monopóliumok érdekeivel?
Hogy is fejezi be érvelését az esküdtszék előtt a hős ügyvédje? Ladies and gentlemen of the jury, I rest my case.
