TPP

Ez a film a gyerekkorról szól. Nem a szelektív emlékezés megszépítő messzeségébe veszett gyerekkorról, hanem a valóságosról.

Van a svéd gyerekkönyvekben, -filmekben valami irritáló nyájasság. A „mindenre van megoldás” és a „nahát, te is pont olyan vagy, mint én, csak másképp” lapos optimizmusa.

Hogy előbb-utóbb filmen is megörökítik az alkalmazottaival, színésznőivel évtizedeken át következmények nélkül erőszakoskodó Harvey Weinstein bukását, az kezdettől nyilvánvaló volt.

Meghal az iszlám világ emblematikus intézménye, a kairói vallástudományi egyetem (Al-Azhar) vezetője.

Ebben az amerikai haderő afganisztáni jelenlétének utolsó két hetét, az evakuálást taglaló, felkavaró dokumentumfilmben nem tekintik át az események politikai vonatkozásait. Nem részletezik a történelmi kontextust.

A parasztcsalád szerkezetében, mentalitásában, gazdasági egység mivoltában még őrzi az évszázados mintázatot, bár modern munkagépeket használ és nagyüzemi jellegű gazdálkodást folytat (egyetlen terményt állít elő, őszibarackot).

Háborút járt emberek már nem úgy tekintenek a világra, ahogy a háború előtt, még akkor sem, ha nem sűrűsödik mentális zavarrá a traumatikus tapasztalat.

Közhely, hogy az iskola maga az iskolát fenntartó társadalom, s benne minden megtörténhet, ami a társadalomban.

Mi tesz boldoggá egy nőt? Hát egy szép ruha, ugyebár. 

Végtelenül nyomasztó 160 perc. Nyomasztó, mert közünk van, nekünk, minden egyes kelet-európai embernek ehhez a Lengyelországban elkövetett politikai gyilkossághoz, akkor is, ha még meg sem születtünk a gyalázatos eset idején, és fogalmunk sincs az akkori történelmi helyzetről – és ezzel az érintettséggel szembesít bennünket ez a film.

Ez egy sorozatgyilkosos film, de nem a redundáns részletességgel bemutatott gyilkosságok a legszörnyűbbek benne.

Az ígéretes tehetségű fiatal lánynak minden esélye megvan rá, hogy bekerüljön az egyetemre.