Nem ő lopta ugyan, de már a szállítás is bűncselekmény, sőt egyenesen bűnszövetkezet – ha ketten vannak a kocsiban. A találomra felkeresett, és az ügyet hozomra is elvállaló dörzsölt ügyvédnek, aki (egy a jogalkalmazás cinizmusát elég érthetően megjelenítő tárgyaláson) kiharcolja a felfüggesztett börtönt a nincstelenné lett sofőrnek, csak látszólag van biztos helye a törvény másik oldalán. Amikor a szinti család felajánlja neki és a sokadik vetéléstől és sikertelen beültetéstől depressziós feleségének a következő gyereket (nem csak a remélt pénzért, de a születendő kicsi jobb életéért is), s a súlyos bűncselekménynek számító ügyletbe belevágnak, ő is megtapasztalja az érzéketlenül megalkotott és mechanikusan alkalmazott törvény embertelenségét.
Nincs semmi bizonyításvágy, semmi lenyűgözni akarás, semmi feltűnő hatáselem. Léopold Legrand első filmje éppen így nyűgöz le és hat. Valami különlegeset tud, amit a cinema direct nyomában haladó rendezők közül kevesen: a filmjében megjelenő etikai, ám a társadalmi játékszabályok (ún. törvények) által előidézett konfliktusból nem csinál kiáltványt (ez még Ken Loachnak is csak néha sikerül), hanem elemeli a problematikát, egzisztenciális megközelítésével ragadja torkon a befogadót. Nem a (meg azért nem került, nagyon is éles) társadalomkritika érdekli, hanem a morál, az ember saját döntéseiért viselt felelőssége.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
