Ápolónő anyja tűzön-vízen át talál egy specialistát, akinek radikális, csak a szomszédos országban engedélyezett kezelése jelentős javulást hoz. De a kezelést időnkét ismételni kell, és amikor a kislány állapota rosszabbodik, a helyi kórház tájékozatlan és tájékozódni (egy ápolónőtől?!) nem is akaró alkalmazottai (ún. orvosok) kitiltják a szülőket a kórházból, és rövid úton állami gondozásba vetetik a gyereket, azzal vádolva a lányának a megfelelő kezelést egyre vehemensebben követelő anyát, hogy ő követ el ún. medikális gyermekabúzust (túlzott gyógyszerezést). Hiába lép fel a specialista, hiába fordulnak bírósághoz, a kórház és a gyámügy nem hibázhat, a szülőket helyezik nyomás alá. Össze is roppan a gyerekét elveszítő anya, és megöli magát.
Nem a múlt század harmincas éveiben történik az eset a Szovjetunióban vagy a Harmadik Birodalomban, hanem napjainkban, az Egyesült Államokban, ahol gyermekbántalmazás gyanúja esetén nem a bűncselekményt kell bizonyítani, hanem az ártatlanságot. S ez a haláleset kellett ahhoz, hogy ez az abszurd helyzet nyilvánosságra kerüljön.
A több éven át forgatott, tekintélyes mennyiségű dokumentumot, állásfoglalást, nyilatkozatot, vallomást, jelentést feldolgozó film időnként szájbarágós vágóképekkel operál, de az életanyag sűrűsége, az önfeláldozásként is érthető tragédia (a lányt azonnal visszaengedték családjához) torkon ragad, és csak ámulunk a végén, amikor megtudjuk, hogy hányan éltek és élnek át hasonlókat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
