Már mint házastársak nyitnak virágszalont, ám (saját meghatározása szerint költő) fiacskája gyanakszik, hogy az új mostoha nem a sitten kuporgatta össze a boltra valót, sőt, lehet, hogy megint valami rosszban sántikál, s hoppá, máris részese egy rablásnak (mármint a költő). Nem bankot rabolnak azonban, az olyan klisés lenne, hanem kaviárt. Iráni kaviárt. Mert az a legjobb a világon, mint az a filmben gyanúsan sokszor elhangzik, abban van a nagy pénz. Nem leütik az egy szál kamionsofőrt, az olyan klisés lenne, hanem egy pihenőhelyen elköltött vacsorája közben a figyelmét elvonja a veszekedést színlelő költő és (csak barát!) nője, míg a műfater és sokat próbált bűntársa a raktér szakszerű feltörésén munkálkodik. Az akció ugyan kivitelezőinek mohósága és egymás iránti bizalmatlansága miatt kudarcba fullad, ám a szerelmesek éppen a megjátszott szakításban találnak egymásra, mintegy a bűncselekmény melléktermékeként.
Ezt a (leginkább az iráni kaviár reklámfilmjeként funkcionáló) történetet ítélte a francia filmszakma az idén a legjobb eredeti forgatókönyvnek, s érdemesítette, mint ilyet, César-díjra. Lelkük rajta. Remélem, megugrott a kereslet a bemutatót követően, s az alkotók kapnak részesedést. Esetleg kultúrdiplomatáink megkereshetnék a produkciós céget, a Nagy Tokaji aszúrablás (esetleg Pick szalámi-, pirospaprika- stb.) filmre vitelének ötletével. Ha ahhoz is sikerül ennyi sztárt találni, garantált a siker.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
