TPP

November 15-én Pina Bauschnak emléket állító filmjével nyit az EDIT2011 VII. Nemzetközi Táncfilm Fesztivál - ez alkalomból vallott nekünk a 2009-ben elhunyt világhírű táncművészről, a 3D divatjáról és egy filmtörténeti jelentőségű frizsiderről.

Van egyfelől az a közhely, hogy a filmsztárság nem az az örökös boldogság, beérkezettség, kirobbanó kreativitás és véget nem érő taps, aminek elsőre látszik, hanem a siker ördögével kötött, gyakorta tragédiába forduló alku, amiben a valóságos, igazi emberi életet kell odaadni a mulandó csillogásért. A sztár önnön tehetségének rabja, amit kizsákmányol, hogy szeretetnek vélt érdeklődést kapjon. A filmművészeten és -iparon belül külön szubzsáner tárgyalja az efféle csillagok boldogtalan, kudarcos életét.

Szezonjuk lehet mostanság a klasszikus görög tragédiáknak, Oleg Novkovic filmje is ezen a vonalon indul; ám itt a tragédiát privát eltévelyedések, kisszerű és legfeljebb felelőtlennek nevezhető emberi döntések idézik elő, kibontakozni nyögvenyelősen akar, viszont a kamera annál nagyobb kedvvel időz el a csúnya arcokon, a sivár tájakon és az elmocskolódott közegen. A rendező nyilván a sok komor bányászarctól (mely bányászok amúgy semmilyen viszonyban nem állnak a történtekkel; lehetnénk egy vidámparkban is), a roppant festői lepusztultságtól, a nyomorultságukat folytonos vedeléssel, láncdohányzással és cuccozással hangsúlyozó szereplőktől várja, hogy mélységet adjanak a toldozott-foldozott sztorinak, amiben van gyilkosság, vérfertőzés és rengeteg szenvedély.

Emlékeznek még a Fausta éneke című perui filmre? Nemcsak a hátborzongatóan abszurd, mégis hitelesen elővezetett történet okán volt érdekes darab - amelyet Mario Vargas-Llosa unokahúga, Claudia Llosa írt és rendezett, a nagybácsihoz méltón erős atmoszférát teremtve az anyját érő nemi erőszak után a férfiaktól rettegő s ezért vaginájában meggyökerező krumplit tartó kecsua parasztlány fojtogató, szürreális meséjéből -, de a főszereplője miatt is. Magaly Solier rezzenéstelen tekintetében egyszerre tükröződött a női nem évezredes megalázottsága, elnyomottsága - s az az elszenvedés-túlélés-újrakezdés örök körforgását jól ismerő tudás, ami irracionálisabb bármely babonánál és varázslásnál. Most, ebben a bizarr spanyol filmben perui bevándorlóként látjuk viszont, akinek épp akkor fedezik fel a terhességét, amikor elhagyná a kisszerű szegénységben is vidáman éldegélő élettársát.

Valamilyen félreértés folytán elterjedt, hogy az emberiség gazdagabbik fele - tengeren innen és túl - nyárra még a szokottnál is jobban elhülyül, egyébre gondolni sem tud, csak hogy mit kezdjen tömérdek szabadidejével, hová menjen nyaralni, s milyen mulatsággal próbálja elütni az időt, nehogy valamiképp eszébe jusson egyetlen gondolat is. E tevékenységében bizton számíthat a hollywoodi filmipar romkom elnevezésű termékcsaládjára, amelynek legigénytelenebb darabjait éppen nyárra tartogatja a termékforgalmazó.

Messziről nézvést minden rendben lenni látszik. Szarajevó békés nagyváros, tele színnel és illattal, sok életvidám emberrel.

Képzeljük el, hogy a harmincas évek van, s a napnyugati ábrándozások felettébb interessant terepe a magyar pu§ta, ahol a tschikoschok szőrén ülik meg a romantikát, filmkészítésre ihletve ekképp egy lelkes osztrákot. Aki az ismert helybéli írót, bizonyos Móricz Zsigmondot kéri fel forgatókönyvírónak, de annak szkriptjéből csak egy dolgot ért meg: az archetipikus, a régi és új életfelfogás küzdelméről szóló konfliktust, melyben szerelmes fiatalok szabadulnának az apa által képviselt hagyományos életformától.

Vajon miért van az, hogy az ember néha ott találja meg a legteljesebb életörömöt, ahol a legtöbb ok volna bánkódni a jelen miatt és szorongani a jövőtől? És miért kell néha a nyilvánvaló fogyatékosságban ráismerni az élet teljességére? A Benda Bilili! c. francia dokumentumfilmben ezek sokkal fontosabb kérdések, mint a zenés sikertörténet.

Murakami Haruki világsikerű regényéből egy vietnami fesztiválkedvenc (Tran Anh Hung) és tajvani operatőre (Lee Ping Bin) készített magas szakmai színvonalú filmet. Öngyilkossággal indítunk s zárunk, közben pedig fiatal, jóképű, intelligens és érzékeny egyetemisták szenvednek az élet elviselhetetlenségétől. 1967-ben vagyunk, Japánban is dúl a diákság éretlen hőzöngésként ábrázolt "elforradalma", ám a film hőseinek nem holmi társadalmi igazságtalanságokkal, hanem a saját létükkel van bajuk - amit a felnövekvés traumájaként, vagy az emberi találkozás lehetetlenségével való szembesülésként, esetleg az eredendő magányosság tapasztalataként megfejteni mind-mind e különös spleen leegyszerűsítése volna.

Szokták a kelletlenséget azzal a fordulattal is kifejezni, hogy "csinálja, akinek két anyja van". Lisa Cholodenko filmjének címszereplői is így vannak ezzel: két anyjuk van, egy kedves, középkorú leszbikus pár, cserébe nincs egy apjuk sem.

Francois Ozon olyan rendező, akinek nem egyes filmjeit, hanem az életművét célszerű ismerni ahhoz, hogy a filmekben lévő rejtett utalások, motívumok feltáruljanak, jelentéstartalmuk gazdagodjék, s a néző elismerően, saját bennfentességének tudatában csettinthessen a sikeresen dekódolt üzenetek és szofisztikált áthallások számbavételénél. Ha tudjuk, munkáiban hogyan vándorol a gyász motívuma a Homok alatt óta, hogy jelenik meg a homoszexualitás és az utódlás problematikája már az Utolsó napjaimban is, akkor elégedetten nyugtázhatjuk, hogy a legújabb filmmel egy trilógia zárul le alighanem, aminek a középpontjában a gyász és a túlélés, a gyász meghaladása, a lázadás és az elfogadás, a pusztulás és az új élet szentsége áll. Innen nézvést alig látszik a Menedék életidegen modellszerűsége, ideologikus lapossága. Pedig a kezdés ütős - egy narkós pár utolsó közös estéjét látjuk, amely a férfi halálával végződik, s a rossz minőségű anyag hatását túlélő lány a kórházban tudja meg, hogy állapotos -, a kibontakozásban a forgatáskor csakugyan terhes Isabelle Carré élete legjobb alakítását nyújtja, s tele a film hihetetlenül érzékeny beállításokkal.

Fiatalkorúak börtöne. Munka a gazdaságban.