Látszatra a polgári családba befurakodó, számító iskolásfiú nyomulásának vagyunk tanúi, ahogyan észrevétlenül manipulálja az őt gyanútlanul befogadó közeg életét; valójában az író-rendező a műalkotás, de legalábbis az esztétikai értelemben vett kifejezés, hatáskeltés mibenlétéről elmélkedik, nem is nagyon áttételesen.
Adott egy, a modern pedagógia iránti elkötelezettségről kényszeredetten papoló, valójában mélységesen fásult tanárokkal és mindenfajta civilizációs értékkel szemben teljesen érdektelen, magukat a valóságból a mobiltelefon-Facebook-tévé háromszögbe menekíteni igyekvő diákokkal megvert, átlagosnál is átlagosabb középiskola. Ha az ember elvetélt írói ambíciói felett rég napirendre tért irodalomtanár, egy ilyen helyen meg kell becsülnie a legkisebb pozitív jelzést is, amely tantárgya iránt mutatkozik - kivált, ha a meglepően jól fogalmazó tanítvány egy izgalmas sztorit tár elé hétről hétre. S amelytől a tanár úr - aki olajozott boldogtalanságban tölti életét csődbe menni készülő galériáját provokatív lilaságokkal menteni igyekvő felesége mellett - valósággal függővé válik. A dolgozatok formájában érkező folytatásos regény egy idegen család részévé avatja őt is: a szerző egyik osztálytársa bizalmába férkőzve bejáratos lesz annak családjához; kikémleli életük legtitkosabb részleteit, előhozza a jómód és boldogság látszata alatt megbúvó feszültségeket, s felkelti a rejtett vágyakat. Így szép csendben bűntársává avatja az elvarázsolt tanerőt is.
Ozon ügyesen gombolyítja a szálakat, könnyedén képes megteremteni a fenyegetettség folyamatos érzetét: eleinte arra gyanakszunk, hogy e Ripley-fióka nyomasztó jelenlétével. Ám a ravasz kis manipulátor nem (csak) a felkapaszkodni vágyó kispolgár szokvány képletét hozza. ' is saját vágyai után megy: nem létező anyukája helyett immár nemcsak pótszülőnek, hanem ébredő férfivágya tárgyának is tekinti osztálytársa anyját, a decens úriasszonyt. A növekvő feszültséget mégsem ez a maszatos, kukkolással terhelt érzemény kelti. Sokkal inkább a valóságot egyre inkább eluraló fikció. Az a fajta kívülállás, amely a valóságra reflektáló szemlélő (az író) szemszögét lassan a hatást kereső, sőt a hatást kiváltani igyekvő cselekvő (ugyancsak az író!) szemszögére cseréli.
A lektűr, ha reflektál saját lektűr-voltára, akkor, ugye, posztmodern. De ha a lektűr posztmodern, akkor talán már nem is lektűr, sugallja Ozon, hanem művészet, amely saját lektűrvoltából a mű létrehozásának paraboláját alkotja meg. A rendező meglehetős malíciával kezeli a magasirodalmat: Dosztojevszkij, Tolsztoj s az öszszes, etalonnak tekintett francia klasszikus, sőt: a Teoréma c. filmet rendező Pasolini is megkapja a maga beszólását. Mit akartok? Az egész csak technika - mondja Ozon, egyáltalán nem arra gondolva, hogy az ógörög szó eredetileg csakugyan "művészet" értelemben volt használatos. S azt, hogy alkotóként mindig mindenki csak szórakoztatni akar, a kultúra fogyasztójaként pedig szórakozni, azt éppen a lektűr, a nyíltan hatásvadász és minden, a felszínnél mélyebben lévő indíték bemutatását elutasító lektűr leplezi le. A francia rendezősztár álláspontja érdekes. Csak nem rokonszenves.
A Vertigo Média bemutatója
