Hogy a kispolgárnál alkalmasabb képződmény nincs az emberi gerinc hajlíthatóságának és megroppanthatóságának demonstrálására, az irodalom- és filmtörténeti közhely. Luciano elődeiről Gogol, Csehov, Kosztolányi vagy Örkény írt. A Gomorra szerzőjének szánalmas kisembere azonban mélyebben van, mint elmúlt idők csinovnyikjai, szorongó kistisztviselői vagy a kényszerből szervilis Tót, aki végül csak földarabolja a vérét szívó őrnagyot. Az ő gerincét ugyanis nem akarja megroppantani senki. Megroppantja azt ő maga, és még boldogan vihog is hozzá: a szemünk előtt adja fel minden méltóságát, s válik csontocskáért szűkölő kutyává az egyszerű, ám józan gondolkodású családapa.
Történik ugyanis, hogy lányai unszolására jelentkezik a Big Brother nevű ún. valóságshow-ba. Eleinte maga sem gondolja komolyan az egészet, ám amikor meghallgatásra hívják, s ott érdeklődést mutatnak jelentéktelen személye iránt, egyre inkább foglalkoztatni kezdi a nagy lehetőség, elméjében megcsimpaszkodik a remény, hogy esetleg ő is "beköltözhet majd a BB-házba". Mind türelmetlenebbül várja a behívót, a kiválasztottságáról szóló értesítést; elképzeli, sőt, egyre inkább éli az eljövendő sikert. Életének minden eseményét a show szemszögéből képes csak megítélni. Munkáját feladja, feleségét, gyerekeit egyre szélsőségesebb megnyilvánulásaival elüldözi, viselkedését az általa elképzelt és a tévések által titkon megfigyelt elvárások szerint alakítja át. Az ő Nagy Testvére immár belülről figyel.
Mindebben alig van elrajzoltság. A szatíra nyújtotta kiábrándító panoráma egész néprétegek mindennapi gondolkodását modellezi. Itthonról is ismerjük a seggvakarással hírnévre vergődő, nyegle senkiket, különféle Házak és Villák és Rezidenciák hónapokon át bámult lakóit, akikben a rajongók voltaképpen saját, be nem teljesült életük ki nem érdemelt és ezért el sem nyert sikerét ünneplik. És ismerünk koldusbotra jutott győztest is, akinek nyomorúságából és mentális leépüléséből farag szenzációt a diadalát egykor címlapján szállító média. Hogy az olasz színtér ennél sokkal szélsőségesebb, arról pl. Erik Gandini Médiaország c. dokumentumfilmje tudósít, bemutatva a Berlusconi-féle tv-birodalom aljas indokból elkövetett tömeges tudatrombolását.
Garrone mozija azonban nem csupán szociológiai lenyomatát adja egy negatív társadalmi jelenségnek. Olvasatában konzumidiótának lenni nem egyszerűen sajnálatos lelki defektus, pillanatnyi elmezavar, vagyis privát téveszme - de maga a rendszer. Minél többet papolnak a médiában szabadságról, annál világosabbá válik azonosulásunk a fogyasztói társadalommal, s függőségünk nemcsak annak szolgáltatásaitól, de az általa nyújtott s hit-rendszerként funkcionáló, szánalmas eszmepótlékoktól ("Never give up" - a filmbéli BB-széria szlogenje). Minél nagyobb hangsúllyal ismételgetjük az egyéniség, az egyediség fontosságát, annál nyilvánvalóbb tömegembermivoltunk.
Garrone filmje pontos, éles, világos. Figurái egytől egyig hitelesek: az amatőr főszereplő, Aniello Arena konkrétan gyilkosság miatt tölti húszéves börtönbüntetését. A dokumentarista részletességgel bemutatott miliőnek még a szagát, melegét, sőt forróságát is érezni véljük, a kilátástalanság pótcselekvései egészen zsigeri hatást váltanak ki. A kamera örökké mozgásban van. A rendező nem snitteli fel a jeleneteket, a felvevőgép egy szituációban ide-oda "tekintget", mintha maga nemcsak megfigyelője, hanem résztvevője is volna a minden tekintetben reális, mégis abszurd kicsengésű jeleneteknek. Kedvvel használja a daruzást is Marco Onorato operatőr, képi kifejezést adva az egész történet hullámvasútjellegének.
Egy jelentős rendező fontos filmje a Reality.
A Szuez Film bemutatója
