Magyar Narancs: A Kvartett nem az első rendezői próbálkozása. A Próbaidőt 1978-ban rendező-főszereplőként kezdte, aztán kirúgta magát. Miért?
Dustin Hoffman: Akkoriban még nem tudtuk videón rögtön visszajátszani a felvételeket. Az operatőr azt mondta, "ez jó volt, lépjük tovább", a vágó meg azt, "nem tudjuk majd jól összevágni, vegyük fel még egyszer". Egy idő után az agyamra ment ez.
MN: Ezért is kellett 34 évet várni az újabb nekifutásra?
DH: Több projektet is fejlesztgettem az évek során, de mindig találtam valami alibit, hogy ne valósítsam meg őket. Örökös halasztgató vagyok. Tudom, ez elég neurotikus és gyáva dolog. Meg önrombolás is. Warren Beatty barátom mondta: "Sose várj arra, hogy a forgatókönyv forgatásra kész. Mert sosem az." Másrészt Hollywood reaktív üzletág. Ha valamiben bizonyítottál, azon a területen kapsz ajánlatokat. Színészként keresett voltam, rendezőnek nem akart engem senki. Először a Kvartettre is nemet mondtam.
MN: Miért?
DH: Ha rajtam múlna, mindig csak felkészülnék, kutatnám a témát, próbálnék a színészekkel, és sosem kezdenék bele a forgatásba. Egy operaénekes barátom egyszer megkért, hadd készíthessen szobrot rólam. Sose csináltam ilyet, de beleegyeztem. Néhány hét után megszületett a mű, amiben tényleg sikerült megragadnia engem. De aztán kivette a szememet, és megváltoztatta az arckifejezésem. "Mit művelsz?" Újra jól elkapta a személyiségem. De megint változtatott. Ez így ment heteken át. A negyedik változtatásnál már nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: "Mikor szoktad úgy érezni, hogy elkészültél egy művel?" Tudja, mit mondott? "Amikor már unatkozom." Engem is a folyamat maga hoz lázba. Csakhogy a filmeknél mindennap véglegesíteni kell a dolgokat.
MN: Ugye, minden színész rendezi magát?
DH: Mindenki, kivétel nélkül. A film kegyetlenül bánik a színésszel. A színpadon ott állsz a közönség előtt, és te kontrollálod az előadást. Filmszínészként azonban mindig a rendezőt kell kiszolgálnod. Ha rossz alakítást lát egy filmben, az a rendező bűne, nem a színészé, azt garantálom! Mert olyasmiket kér, ami nem jön természetesen a színésznek. És tuti, hogy azokat a hamis gesztusokat fogja kiválasztani a vágószobában! Gyakran úgy érzem, mi, színészek úgy viselkedünk a forgatáson, mint a fegyencek a régi filmekben: "Csitt, vigyázz, itt jön a smasszer!" Az isten szerelmére, ha valamennyi tehetség szorult beléd, képes vagy objektív módon megítélni az alakításodat! De még ennyit sem néznek ki belőled. Amikor azt kérem, vegyük fel a jelenetet még egyszer, mert másképpen akarom eljátszani, azt mondják: "Jó, de hogyan?" Szerinte köteles vagyok elmagyarázni. "Nem mindegy?! Még a kamera állását sem kell megváltoztatnod. Csak megismételjük. Ha nem tetszik, úgysem használod."
MN: Nevek?
DH: Még mit nem! A legroszszabbak azok, akik ott állnak a kamera mellett, és némán tátogják a szöveged. Mert a fejükben már minden részletre kiterjedően kidolgozták a jelenetet, annak minden nüanszát és tempóját, s nem adnak neked mozgásteret. Nincs az az isten, amiért ki tudnád őket ebből zökkenteni.
MN: Első rendezése után nem lett megértőbb velük?
DH: Egy dolgot megértettem: hogy mennyire meg kell játszaniuk a lelkesedést, amikor a színészüket jókedvvel köszöntik reggel. Pedig éppen most veszítettek el egy forgatási helyszínt, ami be volt ígérve, éppen most úszott el a büdzsé egy része, éppen most jöttek meg a kellékek, amik csapnivalók stb.
MN: Mit jelent az Aranyoskám (1982) angol címe, Tootsie?
DH: Anyám becézett így, amikor kicsi voltam.
MN: A film rendezője, Sydney Pollack mesélt az összetűzéseikről. Rendezői mindig nehéz embernek vélték önt.
DH: Perfekcionistának tartottak. De mit jelent ez? Ha agyműtétre kerül sor, szívesen odafeküdne egy olyan sebész kése alá, aki azt mondja önnek, mielőtt elaltatják: "Jó napot, a nevem X. Y., szeretném, ha tudná, hogy tök jó fej pasas vagyok, nem perfekcionista!"
MN: Mi vezette a szerepek kiválasztásában?
DH: Egész életemben úgy éreztem, kötelességem a szakadék szélén járni. Hogy nem a papírformát kell hoznom. Megadatott az a luxus, hogy válogathatok. Az a szerep, ami kilök a komfortzónámból, azt el kell vállalnom.
MN: Dolgozott egy igazi lázadóval; hogyan emlékszik Sam Peckinpah-ra?
DH: Igazi művész volt; piált rendesen. Két hétig felfüggesztették a Szalmakutyák (1971) forgatását, mert elvonóra kellett mennie. De oda is becsempészte az alkoholt. A vonaton, Londonból Cornwall felé, behívott a kabinjába. Már ott tökrészeg volt, és közölte: "Az egyik jelenetben meg fogják erőszakolni a feleségedet, s abban a pillanatban vágunk, azt mutatjuk, ahogy meghúzod a ravaszt a fegyvereden." Ekkor jöttem rá, hogy az alkohol szemernyit sem vont le a kreatív képességeiből. ' volt az első, aki képes volt művészi esztétikát kihozni az erőszakból.
MN: A 60-as, 70-es évek hollywoodi filmgyártását ma aranykornak tartjuk. Miért múlt el?
DH: Először is, nem tudtuk, hogy aranykorban élünk. Másodszor, a nagy stúdiók, azt hiszem, hat volt belőlük, olyan mozikat produkáltak, mint amilyeneket ma a függetlenek. Mert örültek neki, ha rentábilisan visszakeresték a pénzüket. Ma százmillióba kerül a film, újabb százba a marketingje, itt már mások a stúdió céljai. Ha bukik a mozi, a stúdió fejesei elvesztik az állásukat.
MN: A Kvartett idős angol előadóművészekről szól. Ez sem éppen kommersz téma.
DH: A castingosunk bejárta egész Angliát, hogy felhajtsa azokat a nyugdíjas operaénekeseket és muzsikusokat, akik ma is képesek lennének szerepelni, talán nem olyan színvonalon, mint fénykorukban, csakhogy évek óta nem csörren meg a telefonjuk. Olyan kultúrában élünk, amely rá se hederít az öregekre.
MN: Ön is hatvanéves volt, amikor abbahagyta a filmezést, pedig egész életében megállás nélkül dolgozott. Négy évig (Holdfényév, 2002) nem tért vissza a kamerák elé. Mi történt?
DH: Kaptam egy életműdíjat, azt hiszem, az Amerikai Filmintézetét. Tudja, olyan gálaesten, amire az ember kirittyenti magát, elmegy a családjával, mindenki megjelenik, akivel valaha dolgozott, Beatty, Nicholson meg a többiek. Méltató beszédeket mondanak rólad, elemzik az összes szereped. Amikor hazaértem, éppen készülök ledőlni az ágyba, amikor rám tör az, amit már ismerek az újságokból: a pánikroham.
MN: Mit érzett?
DH: Ki akarsz ugrani az ablakon. Zsigeri fájdalomról van szó, ami mintha ott helyben felzabálna. Ezután elkezdtem terápiára járni, hogy rájöjjek, mi történik velem. Kiderült, hogy aznap este azt éreztem, véget ért az életem: elmondták a temetési beszédeket. És belém nyilallt, hogy még el sem kezdtem azt, amit valójában el kellett volna végeznem az életemben. Rájöttem, hogy olyan az életem, mint a svájci sajt. Tele van lyukakkal. Van egy amerikai szólás: "az élet nem jelmezes próba". Tévednek. Merthogy az! Ez a baj! A munkám elhatárolt az élettől. Izraelben sem voltam még. A világ nagy részébe se jutottam el.
Kriston László
Kvartett - A nagy négyesAz adaptációk örök problémája, hogy mi legyen ahelyett, ami - a műfajok eltérései miatt - nem lehet. Jelen esetben: hogyan formáljanak filmes cselekménysorozattá egy párbeszédeken alapuló (színházi) kamaradarabot? Amelynek kellően könnyű kézzel megírt helyzetei szerfelett alkalmasak ugyan arra, hogy belőlük az aktorok "színészi jutalomjátéknak" nevezett, szerencsés esetben csak picit hatásvadász estével örvendeztessék meg az ő kedves közönségüket (Budapesten is nagy sikerrel megy a fenti címet viselő bulvárdarab), ám éppen ezért a színműnek csakis e színészek felkészültsége, ötletessége, játékkedve s hasonlók adnak értelmet. 
Ron Harwood sikerszerző műve ugyanis elég szerény gondolatiságú, ismert panelekből építkező, gördülékenyen, ám nem túl invenciózusan megírt darab. Benne kiérdemesült operaénekesek (-rendezők, zenészek) luxusotthonának egykor világhírű bentlakói az intézmény fennmaradásáért tartott gálaestre készülődnek: régi sebek tépődnek fel és gyógyulnak a happy endingben; megtudjuk, hogy az életünket befolyásoló szenvedélyek nem csitulnak az idő múltával, s az emberélet alkonyán is legfőbb irányítói döntéseinknek. Harwood már ligetünk... A nagy négyes filmes adaptálói azt találták ki, hogy környezetet festenek, figurákat, helyzeteket írnak az eredetileg négyszereplős darabba, lesz sok esendőség, a félreértések elkerülése végett nagyközeliben rögzített apró gesztusok, könnyes merengések és aranyló naplemente. Színészi intenzitás helyett édesbús, nosztalgikus mélázás és részletekbe vesző extenzitás. TPP Az ADS Service bemutatója |
