A többi magánügy. Látok, mondjuk, egy szép arcú, mindig szomorú lányt. Nappal csokimanufaktúrában csomagolja örömtelen egyhangúságban az amúgy dekoratív bonbonokat édesszájú boldogtalanoknak (elvégre Belgiumban vagyunk, s a Jacques Breltől kölcsönzött címadó dalban is francia sor rímel flamandra). Esténként özvegy édesanyjával mennek egymás idegeire, éjjel pedig nagypapa-korú férfiakkal szeretkezik, s fényképezi, ha elaludtak, megereszkedett testüket. Persze hogy érdekelni kezd, mi van mindezek mögött? Milyen titok? Miért így próbálja feldolgozni a kisgyerekként elvesztett apa halálát a 20 éves lány? Kik ezek a lötyögő izmú, ám ifjú nyomulóknál gyengédebb, érzékenyebb moribundusok? Miért oly elutasító az anya a 12 év (férje halála) után felbukkanó régi szeretővel? Miért inkább lányában ébred szenvedély a vénember iránt?
Két baj történhet egy amúgy erős hangulatokkal dolgozó, pillantásokra, váratlan gesztusokra sokat bízó művészfilmben. Ha mindez a nagy rákészülés, a csaknem egy egész filmen át tartó előkészítés után sem derül ki. Vagy ha kiderül... pont az, amire már az elején gyanakodtunk. Mindez így végzetesen magánügy, hisz semmi olyan aspektust nem kínál, ahonnan más is látszana, mint egy szomorú szakmunkáslány pszichológiája. Ráadásul az is sántikál, mert elég nehéz a főhős aggok iránti vonzalmát az önkéntes halálakor jó harmincas papa iránti gyász megoldatlanságából levezetni.
Az Anjou Lafayette bemutatója
