Ha mindez vígjátéki mókázásként volna előadva, láthatnánk, mekkora marhaság a komoly arccal és sok latin szakkifejezéssel körbeokoskodott ún. kezelés, amelyet, ha már van ilyen, miért is ne kaphatna meg alanyi jogon minden pattanásos ifjú és gátlásaiba zápult agglegény. Így viszont, hogy a terápiát egy vastüdővel életben tartott, teljesen mozgásképtelen férfi veszi igénybe, pláne olyan, akinek története a főcím szerint magából a valóságból vétetett, mindjárt drámaibb lesz a hangvétel. Ilyen felelősségteljes ábrázattal, mint Helen Hunt, még nem is dugtak a filmtörténetben! S végül nem csak férfiként áll helyt az amúgy csak feküdni képes főhős, de terapeutájának szívét is meghódítja. S ezzel azt a színigaz és még sosem hallott állítást teszi a film, hogy a fogyatékkal élő emberek is érző lények, vágyaik és ösztöneik vannak. Szeressük őket legalább annyira, mint amennyire a pénzt szeretik az ebbe a mélyen emberbarát filmbe befektető jóemberek, akiknek fogyatékossága kívülről nem is látható!
Forgalmazza az Intercom (Helen Hunttal készített interjúnk itt olvasható)
