Most jó

  • 2013. március 14.

Film

Van a meghalós filmekben valami eredendően hatásvadász. A végtelenül tragikus alaphelyzetnek - valaki (általában gyógyíthatatlan betegség következtében) haldoklik - művészi hozadéka egy filmben csak akkor van, ha a mű képes túllépni a sajnálkozáson; ez az angol film erre tesz kísérletet. A leukémia utolsó stádiumában lévő 17 éves főhős nem azért marad magára, mert nincsen vele (olykor a kelleténél is inkább) a családja vagy a szerelme, hanem azért, mert meghalni csak egyedül lehet. Akkor is, ha elviselhetetlen kínok közt szűkölünk még egy kis levegőért, még egy hajnalért, s akkor is, ha méltósággal és aránylag tisztán, esztétikusan távozhatunk, mint itt. A filmekben általában az esztétikus megjelenítéssel próbálják oldani a kiszolgáltatottság keserű banalitását, a testi leépülés visszataszító folyamatát - a brutális reménytelenség felvállalásához egy Haneke kell. Az eleddig könnyed vígjátékokkal bizonyító Ol Parker rendező mozija inkább tisztességes, mint jelentős, de legalább nem kerüli meg annak a folyamatnak az ábrázolását, melynek során a maga elé beteljesítendő feladatokat, átélendő örömöket kitűző kamaszlány bölcs, sorsába nem beletörődő, de azt elfogadni képes emberré válik. (A nagykorúvá válása óta inkább csak az Alkonyat-széria mellékszereplőjeként vámpírkodó Dakota Fanning hiteles alakítása téttel ruházza fel a sziruposabb jeleneteket is.)

Végül az itt maradók szorulnak rá a haldokló vigasztalására. Mert ők még elfoglalják magukat az életnek nevezett tevékenységekkel, még nem értik, hogy maguk is távozóban vannak.

Forgalmazza az ADS Service


Neked ajánljuk