Most jó

  • 2013. március 14.

Film

Van a meghalós filmekben valami eredendően hatásvadász. A végtelenül tragikus alaphelyzetnek - valaki (általában gyógyíthatatlan betegség következtében) haldoklik - művészi hozadéka egy filmben csak akkor van, ha a mű képes túllépni a sajnálkozáson; ez az angol film erre tesz kísérletet. A leukémia utolsó stádiumában lévő 17 éves főhős nem azért marad magára, mert nincsen vele (olykor a kelleténél is inkább) a családja vagy a szerelme, hanem azért, mert meghalni csak egyedül lehet. Akkor is, ha elviselhetetlen kínok közt szűkölünk még egy kis levegőért, még egy hajnalért, s akkor is, ha méltósággal és aránylag tisztán, esztétikusan távozhatunk, mint itt. A filmekben általában az esztétikus megjelenítéssel próbálják oldani a kiszolgáltatottság keserű banalitását, a testi leépülés visszataszító folyamatát - a brutális reménytelenség felvállalásához egy Haneke kell. Az eleddig könnyed vígjátékokkal bizonyító Ol Parker rendező mozija inkább tisztességes, mint jelentős, de legalább nem kerüli meg annak a folyamatnak az ábrázolását, melynek során a maga elé beteljesítendő feladatokat, átélendő örömöket kitűző kamaszlány bölcs, sorsába nem beletörődő, de azt elfogadni képes emberré válik. (A nagykorúvá válása óta inkább csak az Alkonyat-széria mellékszereplőjeként vámpírkodó Dakota Fanning hiteles alakítása téttel ruházza fel a sziruposabb jeleneteket is.)

Végül az itt maradók szorulnak rá a haldokló vigasztalására. Mert ők még elfoglalják magukat az életnek nevezett tevékenységekkel, még nem értik, hogy maguk is távozóban vannak.

Forgalmazza az ADS Service


Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.