Ha szépen plánozott, felsnittelt, ügyesen komponált, jól bevilágított jelenetekben bontakozna ki a gyengébb, kisebb, fehér gyerekektől megfélemlítésük, megalázásuk után mobiltelefonokat zsákmányoló fekete kiskamaszokról szóló történet - amely annyira pitiáner, mint amennyire vérfagyasztó -, akkor csak a gyermeki világot meghatározó kegyetlenség egy újabb verzióját látnánk, ezúttal bevándorló-őslakos leosztásban. Így azonban, hogy jószerével mozdulatlan kamera előtt dekomponált képekben jelenik meg az egész folyamat, melynek legtöbb részletét - mivel az a nézőnek háttal vagy a képkivágásból kilógva, esetleg egyenesen azon kívül zajlik - nem is látjuk, a szenvtelennek is mondható stílus éppen arra irányítja a figyelmet, ami a lassan kibontakozó eseménysor voltaképpeni középpontjában áll: a tehetetlenségre. A hosszan kitartott snittek pedig az elviselhetetlenség érzését nyomatékosítják.
Bevásárlóközpont Göteborg belvárosában; villamosok, vonatok; közterek: elhagyottak vagy zsúfoltak, de teljesen nyilvánosak. Itt terelgeti a feketékből álló kamaszbanda három szerencsétlen áldozatát (közülük csak kettő svéd, a harmadik maga is dél-amerikai bevándorló). Tettlegességet csakis saját, a játszmából kiszálló társukkal szemben alkalmaznak, a fehérek fizikai bántalmazására nincs szükség, ők a verbális agresszió hatására is engedelmeskednek. A városszéli erdőnél nemcsak anyagi értékeiket veszik el, de kijátszva a naivitásukat terrorizálják, egymás ellen is fordítják őket. E naivitás nem csak a gyerekek sajátja: az egyik tizenéves agresszor felnőtteket sem habozik megütni. A film igazán kellemetlen pillanatait mégsem a bűnözővé válás előszobájában türelmetlenül toporgó fekete suhancok szerzik a nézőnek. Hanem az elpuhult, gyermekeit megvédeni nem, büntetni annál inkább képes társadalom semmilyen szinten sem megfelelő reakciói: a kifosztva hazafelé tartó fiúkat még meg is bírságolják a jegyellenőrök. Később az egyik megfélemlített gyerek apja meg sem próbál az egyik váratlanul fülön csípett kis emberrabló szüleihez eljutni, helyette elveszi a mobiltelefonját - ő is kizárólag az erősebb jogán, hozzá még erkölcsi prédikációt is tartva a srácnak. Majd az eset szemtanújával, a látottakat illetően tájékozatlan, mégis határozott véleményt formáló játszótéri anyukával vitázik - aki viszont neki tart erkölcsi prédikációt (vagyis ad elő üres humanista lózungokat nagy öntudattal). Egyszóval csak pofázik, pofázik mindenki, és még csak nem is sejti, mekkora a baj, mennyire bűnrészesek valamennyien.
Forgalmazza az Anjou Lafayette
