A halász akkor is kimenti a vízből a bárkája felé úszó, kimerült afrikai menekülteket, ha a hatóság kifejezetten tiltja az ilyesmit - ez a tenger törvénye. Az egyenruhások (vagyis az állam, a civilizáció) már nem ismerik vagy ügyet sem vetnek rá: a tutajjal életük árán is egy jobbnak vélt világba menekülni kívánókat visszatoloncolják a biztos halálba. A tenger tehát: éltető őselem, amely táplálja a mediterrán sziget népét, amíg az elfogadja tőle a táplálékot, és nem kizsákmányolni igyekszik. A civilizáció meg: pénz, javak, fogyasztás, amely lerombolja az évszázados világrendet, turizmusra, fitneszre és bankszámlára cseréli az apák örökségét.
Szép, kerek példázatot mesél el Emanuele Crialese Velencében díjazott filmje. Egy fiú és özvegy édesanyja a fenyegető szegénység miatt turisták ellátásából és szórakoztatásából próbálna megélni a nagyapa mestersége, a leáldozóban lévő halászat helyett. Ezer megalkuvást vállalnak, ám amikor a sors a náluk is kiszolgáltatottabb fekete menekültekkel hozza össze őket - félve, tiltakozva, az emberséget magukban erővel is elnyomni akarva, de végül mégiscsak -, segítő kezet nyújtanak a rászorulóknak, s áldozatot hoznak szabadságukért.
A humanista tantörténettel az a legnagyobb probléma, hogy benne a fekete és a fehér túlságosan élesen különül el; jó embereinek jósága és rossz embereinek rosszasága egyaránt jelszó-egyszerűségű. Az egészben van valami prédikátori kimódoltság, a részleteken gyorsan átsikló mozgalmári egyértelműség, szájbarágósan egyirányú jellemfejlődés.
A Mozinet bemutatója
