TPP

Hatásos tanulmány a női szexualitásról vagy öncélú provokáció? Kritikánk Lars von Trier kétrészes botrányfilmjéről.

A hegyi tónál felújításra váró nyaraló egyetlen lakója egy megnyerő modorú, határozott fellépésű német doktor. Először a szállodát üzemeltető család éles eszű, érdeklődő kislányával köt barátságot, majd az ikreket váró asszony jóindulatát vívja ki, végül a gyanakvó férjet is maga mellé állítja.

Nyilvánvaló, hogy a horvátokkal, majd Boszniában és Kosovóban vívott, katonai, morális, egzisztenciális értelemben egyaránt totális kudarccal záruló háborút és a háborút követő, hazudozással, önfelmentéssel és tömeggyilkosok mentegetésével terhelt időszakot szerb részről nem az a generáció fogja vizsgálat tárgyává tenni, amelyik szenvedő vagy tevőleges résztvevője volt az országot a kilencvenes években eluraló erőszaknak.

Pannóniából szemlélve, ahol hogy is fordulhatna elő, hogy felelős államférfiakat alkalmi partnerekkel lásson el egy rátermett vállalkozó, szinte érthetetlen az az erőfeszítés, amellyel az állam egyik erőszakszervezete (a titkosszolgálat) akadályozni igyekszik, hogy a másik erőszakszervezete (a rendőrség) felgöngyölítsen egy politikusokat kiszolgáló prostituálthálózatot.

Sehol sem tudnak olyan erőszakolt életörömmel és kétségbeesett életéhséggel, ugyanakkor dekadens eleganciával rohadni, mint olasz filmekben. Valóságos zsánert képez az egyébként egytől egyig szerzői munkák hada, Paolo Sorrentino most Oscarért nevezett artisztikus búsongása is bőségesen merít Fellini és Antonioni (továbbá Pasolini, Ferreri, Scola, sőt Olmi és a Taviani testvérek) vonatkozó munkásságából.

Mától vetítik a mozik Stuart Blumberg filmjét Mark Ruffalóval, Tim Robbinsszal és Gwyneth Paltrow-val a főszerepben. Kritika.

Ez a roppant személyes és szenvedélyes belga film drámai hangoltságú példázat, amely a főszerepet itt és korábban a színházban is alakító Johan Heldenbergh (a Szarul állnak a dolgok és a Moszkva, Belgium c. filmekből ismert kiváló flamand színész) darabja nyomán készült.

Ilyen lett volna Joachim Trier Oslo, augusztus c. norvég filmjének főhőse, ha Jim Jarmusch írja a szkriptet és rendezi (át) melankolikus, kissé életunt ténfergéssé öngyilkosságba torkolló, 24 órányi vergődését.

Ulrich Seidl hit-remény-szeretet trilógiája az önmaguk paródiájába/ellentétébe fordult jámbor keresztényi értékekről, illetve ezen értékek kínzó hiányáról ad kijózanítóan pontos képet.

Ha egy hatéves kisfiú fejhangon sikít végig másfél órát, akkor nyilván kissé elmaradt a fejlődésben, de a helyzet még nem reménytelen: retardáltsága talán csak látszólagos, és idővel elkezd majd emberformát ölteni.

A rendező hit-remény-szeretet trilógiájának második darabja az év eddigi legfontosabb filmje.