A dán rendezőt szokás provokatőrnek tartani, aki örömét leli az elfogadott értékek nyilvános és botrányos megkérdőjelezésében, tagadásában. Szenvedélyes, olykor agresszív gesztusokkal tiltakozik az ellen, ami az általa felmutatott ember: pótcselekvésekbe (művészet) merült, automatizmusokban (vallás) biztonságra találó szerencsétlen, akit a szenvedés sem tud felemelni lezuhantságából.
Nőalakjai kitaszítottak; testük felkínált áldozat. Bess a Hullámtörésben lebénult férjét megváltandó száll alá az idegenekkel létesített nemi aktusok pusztító világába. A Grace szexuális kihasználását követő kíméletlen bosszú transzcendens olvasatot kap főművében, a Dogville-ben: a romlott világ fölött ítélkezünk. Az Antikrisztusban pedig a testiség démoni tombolása szembesít azzal, hogy az ítéletet mi magunk mérjük saját magunkra. Új filmjében a nimfománia sem csupán valamilyen klinikailag feltárandó állapot, hanem a mai ember önbecsapás nélküli létezési módja.
| ||
Az utcán összeverve fekvő hősnőt egy szelíd, idősödő tanárember látja el. Neki meséli el bizarr, kizárólag a nemi aktusok révén megszerezni vágyott élvezetek körül forgó életét Joe (a névválasztás: figyelmeztetés a nemi meghatározottság szerinti ítélkezés elégtelenségére). Mit akar Joe a férfiaktól? A férfiaktól akar-e valamit? Vagy csakugyan nem egyéb, mint aminek önmagát tekinti: egy telhetetlen, zsarnoki nemi szerv? (A film feketemise-jelenetében ismételgetik: mea maxima vulva.)
A már gyermekkorban jelentkező késztetések, a kamaszkori kiábrándító defloráció, majd az életelvvé tett promiszkuitás alakítják egyre durvábbá, egyre sötétebbé Joe történetét. Az eleinte kényszeresen napi 10 aktust teljesítő, majd a nemi örömre való képességét elvesztő, s azt a legdurvább perverziók kiélésével visszaszerezni vágyó nő nem tart igényt könyörületre: tulajdon szigorú és kegyetlen bírája. Önmagával szemben lesz ügyvédje jámbor ápolója, aki kulturális, tudományos analógiák segítségével próbálja meg a kibontakozó történetet olyan kontextusba helyezni, amelyben az - minden amoralitásával együtt is - egy nem elvetendő és elítélendő, de megértendő és megbocsátható emberi sorsként értelmeződik. Seligman (vagyis: "boldog ember") az élet legkülönfélébb területeivel tükrözteti a nimfomán lány állapotát: a csalihorgászattól Fibonacci számsorozatán át Bach kompozíciós technikájáig. Van valami provokatív esetlegesség, valami fellengzős, nagyképű fontoskodás ebben. A megformálás színpadias, díszletszerű, a gyónásra emlékeztető narrációs szituáció erősen reflexív, ideologikus. Mindez idézőjelbe teszi nemcsak a látottakat, de magát a filmben levés aktusát is. Ugróvágás, a felvételi sík összezavarása, a párbeszédben szereplő metaforák, hasonlatok nevetségesen konkrét képi megjelenítése zökkenti ki a nézőt, s kelt zavaró, felkavaró, elbizonytalanító hatást.
| ||
Joe szexuális kisugárzása révén nyert hatalma valójában magán Joe-n élősködik, az ő életenergiáit szívja el, az ő emberi minőségét rongálja. Újabb alakváltozata ő az Antikrisztus és a Melancholia depressziótól szenvedő hősnőinek. Előbbiben a depresszió és a gyermekhalállal összekapcsolódott, pervertált és végül őrjöngő pusztításba forduló szexualitás kerül egymással közvetlen viszonyba. A Melancholia hősnőjét viszont az elkerülhetetlen pusztulás mélyen megélt tapasztalata a tisztánlátás képességével ruházza fel. Joe-ban ez a két motívum, az ember saját démonikus tudattartalmainak átélése és a világos ítéletalkotás együtt van jelen. A világban értékként hirdetett, de komolyan sosem vett, sőt megtagadott elveket (az élet önmagán túlmutató értelmét, a hitet - de leginkább a szerelmet) tudatosan elvető, ezért magányos, valós kapcsolatokat megélni nem képes, sőt bármilyen valóságos kapcsolat létének lehetőségét is tagadó ember esszenciája. Elképzelhetetlenül romboló, sötét, vigasztalan állítások ezek az emberélet tragikus értelmetlenségéről.
| ||
Ám a varázs többé nincs jelen. A kezdeti munkáktól a legjobb műveken át a közelmúlt inkább figyelemre méltó bukásnak ítélhető filmjeiig volt valami hipnotikus ereje a lenyűgözően tehetséges, egyszersmind zavarbaejtően ellenszenves rendező filmjeinek. A nimfomániást viszont nem lehet komolyan venni, annyi benne a modorosság, az öncélú hatásvadászat. Sem karakterek, sem szituációk nincsenek, hanem különféle téziseket adnak elő ragyogó színészek nagy művészi invesztícióval, de minden következmény nélkül. Persze igen jelentős alkotók is éltek ezzel az eszközzel. Ám egy Pasolini vagy a korai Jancsó által elemi erejű fizikai jelenlétté, lenyűgöző látvánnyá fogalmazott mély és alapvető lételméleti állítások egyszerűen magasabb síkon vannak, mint ahol a pszichológiai megközelítésnek, a történetvezetési realizmusnak vagy a gondos karakterépítésnek még relevanciája lehetne. Von Trier filmje viszont nem meghaladja, el sem éri ugyanezt a síkot, miközben tézisei fellengzős, kínos közhelyek. Szexualitásról vallott nézetei részben vulgárfreudista téveszmék, részben narcisztikus okoskodások az elfojtott energiák szabadjára engedésében megtestesülő képmutatás-mentességről. A végére odabiggyesztett feminista kiáltvány meg (bezzeg a férfiaknak mindezt szabad) egyenesen szánalmas. És a kudarc aligha a produceri beavatkozásnak köszönhető, amelynek következtében egy forgalmazáshoz összevágott verzió csak ez a mostani, és jön majd a director's cut. A képeken, a hatásmechanizmuson, az utolsó filmes gesztuson is a rendező stílusa, szemlélete, személyisége üt át. A művészi megrekedés, a kiüresedett és ezért érdektelen provokáció csakis önmagára vonatkozó gesztusa.
Forgalmazza a Vertigo Média
