Magyar Narancs: Sok szó esik a filmjében arról, hogy mit szabad csinálni és mit nem sábeszkor. Forgatni szabad?
Daniéle Thompson: Épp pészach volt, amikor az előző filmemet csináltam. Egy kávéházi jelenetet forgattunk: Dany Boonnak egy croissant-t kellett ennie. Látom rajta, nagy kínban van, kérdezem, mi baj. Mire Dany, hogy ő pészachkor croissant-t nem vesz magához. De hát maceszt mégsem ehetsz a kávéhoz! De Dany, aki betért zsidó, nem tágított. Figyelj, senki sem fogja tudni, hogy a croissant ma csúszott le, mire ő, hogy nem, nem lehet, mert a felesége kiszúrja. Fél órámba telt, míg meggyőztem: arra hivatkoztam, hogy ha isteni közbeavatkozásról van szó, talán el lehet intézni azt az egy darab péksüteményt. A péntek esti forgatások viszont nem zavarták.
| ||
MN: Kísérte a filmet bármiféle ellenszenv, amiért zsidók a szereplői?
DT: Én nem éreztem ilyet. Régi eset, de a Jákob rabbi kalandjait például, aminek apám (Gérard Oury rendező - a szerk.) és én írtuk a forgatókönyvét, tárt karokkal fogadták. Persze féltünk rendesen; nemcsak a zsidóknál, de az araboknál is könnyen kihúzhattuk volna a gyufát. Míg ma azon rágódnánk, hogy jaj, csak meg ne sértsük az arabokat, negyven éve azon rágódtunk, hogy jaj, csak meg ne sértsük a zsidókat. Az arabokra nem is gondoltunk. Egészen Izraelig mentünk, hogy ihletet szerezzünk, pedig elég lett volna a Rue des Rosiers-ba (Párizs zsidónegyedébe - a szerk.) leugrani. De nem hiszem, hogy ma elkészíthetnénk a Jákob rabbit. Elég csak a karikatúrák vagy a könyvek körüli botrányra gondolni.
| ||
MN: Megengedőbb volt a közeg?
DT: Ma más a helyzet, különösképp nálunk, Franciaországban. Felütötte a fejét ez a neoantiszemitizmusnak nevezett valami, amibe az anticionista érzelmek is belejátszanak. Ez az egyveleg korábban nem létezett. Vagy ha mégis, az Izrael-ellenes érzelmek jóval csekélyebbek voltak. A külvárosi szegény arab közösségek soraiban ma elég erősek ezek az indulatok. Emlékszem, épp akkor mutatták be a Jákob rabbit, amikor kitört a hatnapos háború. Apám, én és a többi stábtag az éjszaka leple alatt bejártuk Párizst, és egyenként leszedegettük a falakról a pajeszos Louis de Funést ábrázoló plakátokat. Féltünk, hogy provokációnak veszik.
| ||
MN: Funés mit szólt?
DT: Tipikus színészreakció; nagyon nem tetszett magának. Nem közönséggel látta a filmet, hanem szűk körben, stábtagokkal. Szörnyű közönség a bennfentes. Mindenki ideges, senki sem nevet. Funés, a magánember az ellenkezője volt Funésnek, a komikusnak. Csöndes, magába forduló kisember volt. Mint egy félénk és cinikus angol úr. Ezzel szemben Bourvil, a kor másik nagy komikusa rendkívül szórakoztató jelenség volt privát is. Apámnál nagy vacsorák voltak, Bourvil, Funés is ott ültek az asztalnál. Belmondo is nagy viccmester volt. Igazi bonviván. Az asztalnál és az asztalon túl is.
| ||
MN: A Házibuli forgatókönyvét már egyedül írta. A fogszabályzós csókjelenet honnan jött?
DT: A Házibuli a lányom története. Rég felnőtt már, pszichoanalitikusként dolgozik. Lehet, hogy ebben a Házibulinak is szerepe van. 12 éves volt, amikor kipattant az ötlet. Munka után hazamegyek, és mi fogad? Kiskamaszok lassúznak a nappaliban a lehúzott redőnyök mögötti félhomályban. Nem lehetett több este hatnál. Ez ihlette a Házibulit.
Saint-Tropez-ban történtDaniéle Thompson a romantikus vígjáték veteránja. Forgatókönyvei már fél évszázada biztosítják a francia közönség szórakoztatására készülő, vegyes színvonalú komédiák alapanyagát. Ezért is furcsa, hogy mostani rendezése (amelyhez még egy Sophie Marceau-klónt is sikerült leszerződtetnie) épp dramaturgiailag esik szét. Az andalgós-szenvedős-megbocsátós sztori ezerfelé hullott darabjait más nem tartja össze, mint a közeg, amelyben az játszódik. Hogy ui. zsidó benne mindenki, ami roppant vicces, illetve, ha valaki éppen nem zsidó, akkor meg az vicces, hogy hogyan nem az. A poénok a szabbattal, a kósersággal, a vallásos előírások követésével vagy elsumákolásával kapcsolatosak. A halott mellett egyedül hagyott keresztény feleség leveszi a tükörről a leplet, hogy megnézze, hogy állna rajta a tálisz (a csakis férfiak által viselhető imaköpeny). Az aggályosan hithű sógornak mindjárt nem olyan elutasítandó a feszületes nyaklánc látványa, ha az egy hívogató dekoltázson pihen. Ilyenek. Amúgy a végzetes szerelem nem működik: a főhősök közt nincs kémia, a szívrabló szerepére felkért csámpás langaléta kb. annyira szexi, mint egy tál kihűlt sólet. A történet sem működik, amelyben imádott unokatestvére vőlegényébe szeret bele a tehetséges csellista, küzdenek az érzemény ellen, aztán átadják neki magukat, végül mindenki mindent megbocsát, a főbb szereplőknek pedig gyerekeik lesznek egymástól, mert a szenvedélyes viták ellenére (igen, közhelyparádét látunk) ez egy ilyen szerető család. Olyan az egész, mint egy nyugdíjasklub faluhelyen: Bözsi néni biztos örül, hogy megint látja Pali bácsit, de a külső szemlélő számára roppant csekély a szeánsz élvezeti értéke. Forgalmazza az ADS Service |
