Turcsányi Sándor

Úgy mondjuk, koalíciós idők, de a komcsik már csőre töltve. Egy kolostor termeiben, celláiban, folyosóin forgolódunk - távolról sem az a zárt struktúra, mint azt ilyen esetekben feltételeznénk: ki-be járkál a külvilág. Ám nem jut messze, csak a testig. De a test fontos. Legfőbb eszköz és legfőbb akadály. Filmkészítői eszköz, a szabadság akadálya.

Egy életrajz, ami visszafelé kezdődik - immár tán örökké, ha akarom, visszafordíthatatlanul. Ám akkor merre is az a vissza? Hogy meghalt. Hogy halt meg? Kiesett, kiugrott, lökték, lezuhant - elsüllyedt? De elsüllyedt-e egyáltalán Sarkadi Imre? Vagy csupán kényelmetlen találkozni vele.

Mondjuk lepuból tisztességesen el vagyunk eresztve a hazai mozikban. Ha meglátok egy bezárt és sorsára hagyott vasművet, meg sem fordul a fejemben kihívni esetleg Weiss Manfrédot, de tudom, jobb lesz eztán résen lenni, bármelyik pillanatban, bármelyik kupac rozsda mögül előugorhat Derzsi János, mintha már hallanám is a távolban (közelben) reszelős hangját, vagy valaki tényleg reszel. Ebből a "találtam egy gyereket" dologból sem szorul behozatalra a Róna utca (na, jó, legfeljebb Romániából) a Wittman fiúktól Köves Daniig, csupa sugárzó tekintet, esetleg Estike a Sátántangóból... Olyan is akadt közülük, aki hozta a történetét, akár a kellő drámai erővel. A mondott Romániát sem tegnap fedeztük fel. Szóval nincs sok újság felénk... Akkor ide kéne a "mégis".

Nézem Kolozsi Máriát, valami nagyobbacska igazolványképről bámul vissza, huszonhárom éves volt, amikor..., amikor a fotó készült, valószínűleg még ennyi sem; mély gödör az állán, foglalkozására nézve csomagoló. Erre még én is emlékszem, a csomagolóra. Rögtön a pénztár után volt, valami dobra feltekerve a végtelen papír, s a blokk ellenében valaki becsomagolta és átkötötte, vihettem. Nézem Kolozsi Máriát, huszonhárom éves volt, amikor (1956. november 5-én) társai, a Práter Önálló Zászlóalj tagjai - amúgy "corvinisták" - lelőtték.

Ez az, Szomjas megtalálta! Megvan a mi 56-os történetünk, szavamra az egyetlenegy! Egy mondat az egész. 1956: három utcai összecsapás, két kilőtt ruszki tank, tucat halott kamasz. Ennyi, és nem több - az egész világ. Az egész Magyarország, most és mindörökké. A többi csak maszlag vagy nagyon nagy szavak. Megtalálta és filmet csinált belőle. Mit mondjunk? Végül is filmrendező, ez a dolga. A Nap utcai fiúk ezek után lehetne egy remekmű is.

"Hodne stestí, zdraví..." - megvan? Miért is lenne, de próbálják a Happy Birthday dallamára! Bár alig hinném, hogy e film után bárkinek is lenne kedve énekelni.

Vigyázat! A drámán már túl vagyunk, de a gép még forog. A lámpákat sem kapcsolták le...

Először nem is akarta elvállalni, nem tetszett neki a forgatókönyv. De aztán jött Dennis Hopper, a rendező, és azt mondta neki, hogy "Na, ide figyelj! Eljátszom neked a sztorit."

Hogy mennyire ismerős vásznakon forgolódunk, és mennyire vásznakon, arra két látszólag (valójában meg pláne) távoli példát hozunk. Emlékeznek Mary Poppinsra? Fogta az aprónépet, beleugrott vele a gyufaárus krétarajzába, s máris ott sürögtek-forogtak körülöttük a frakkos pingvinpincérek. Vagy az űzött nyúlra Enyedi Ildikó Bűvös vadászából? A pofára esett kutyák képit nem is lehet feledni... Ezzel persze nem állítjuk, hogy túl is lelakott lenne ez a ház - pláne a látottak után.

Egy igaz történet... Pusoma Dénes kálváriáját aki akarja, ismerheti. A kellő terjedelemben pertraktálta a maga idején a sajtó, s nem olyan rég (2004-ben) dokumentumfilm is készült belőle (Komenczi Norbert munkája, a Daráló). Jelen mű értékeléséhez kénytelenség átismételni - egyébként is, jobb az ilyet nem elfelejteni, evidenciában tartani. Persze nem mintha annyira extrémül egyedi lenne...

Valamiért - nyilván merő lustaságból - hajlamosak vagyunk akként számon tartani, hogy a kisközösségi jófejfesztivál tipikusan cseh találmány, de illik említeni szinte ugyanazzal a lélegzettel Emir Kusturica nevét is, gyorsan hozzátéve, hogy nem véletlenül, hisz a majsztor a FAMU-n (Filmová a Televizní Fakulta Akademie Múzickych Umení v Praze) tanulta a filmkészítést, épp akkor, amikor arrafelé pont ez a módi járta. Ha most is ilyesmivel hozakodnánk elő, biztos nem járnánk messze az igazságtól: a falusi vasúti bohóckodás kétségkívül nem esik messze mondottak működési területétől.

A durvára vakolt pincefalon fülledt vízcseppek ülnek, kicsapott a pára, olykor egy-egy hirtelen megindul, de a levegő nem mozdul, mi több, állni látszik, sűrű, harapni lehet az áporodottságot, a távolból léptek kopogása közelít (lassan), spiccvas a kövön, nyikordul a vaskapu, a sápadt lámpa sárga fénybe vonja a komor cellát, belép egy orvosi köpeny, a nadrágszár előbb bizonytalanul, majd mind nagyobb eltökéltséggel halad a helyiség távolabbi végében álló fekpad (műtőasztal) felé, amin leszíjazott alak, egy nő...