Azt tekintette hazájának, szülővárosának; a gyerekkorát töltötte ott (hatéves korától; alkalmasint Aradon született), majd 1923-ban tért vissza, mármint letelepedni - a kerek zsemle két (mert kettévágott) fele.
A hús előtt, de inkább helyett idézzünk magunktól: "Kertész Imre másfél évtizeddel az események után, 1960 körül kezdte a munkát, és több mint tíz évig dolgozott a könyvön. Megkérdezhetjük, hogy mi tartott ilyen sokáig. Nem kellett anyagot gyűjtenie, szemtanúkat fölkutatnia, hiszen ő maga volt a szemtanú, a saját élete volt az anyag. Hát a nyelv. Föl kellett találni egy új nyelvet, egy merőben más megszólalási módot, amivel Auschwitz leírható, elmondható" - a regény nem régi filmváltozata kapcsán hoztuk szóba, s most még elfuthatnánk Kazinczyhoz, hogy az hogy volt, amikor a Spilberkben? Vagy Budán vagy Kufsteinben vagy Munkácson - istenem, mi mindig be voltunk zárva? És kik és hova és mire fel és meddig szerettek elhurcolni, lakat alá tenni? Vagy mi szerettük? Nem mi tettünk magunkra béklyót. S nem is azért elsősorban, meg másodsorban sem, mert olyan pontosan, híven meg lehetett írni. Mint ahogy Kazinczy Ferenc a Fogságom naplóját? Mint a mondott Kertész Imre a Sorstalanságot. Mint Kuncz Aladár a Fekete kolostort.
Nyilván ide tartozik, hogy vajon mennyiben elsüllyedt szerző Kuncz. Nemigen találkoztam én még vad vitával, ha valaki azt találta mondani, hogy a Fekete kolostort a magyar próza legkiemelkedőbb néhány teljesítménye közt illik számon tartani - van itt ilyen közmegegyezés (kis köz). Amúgy meg mindenki elsüllyedt szerző, hacsak nem lép fel a tévében vagy nem Dan Brown az illető. Négy hónapig, fél évig tart ki egy Nobel-díj, pár évet is egy fatva. A válasz tehát nem, nem elsüllyedt.
Aha, one-hit wonder
akkor talán? Próbálhatnám cáfolni, hisz előttem fekszik a Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda által sajtó alá rendezett levelezése (Kriterion, Bukarest, 1982), még másolok is belőle biztosan. Vagy a regénye, az 1931-ben megjelent Felleg a város felett, de ezekkel részsikerig is alig jutnék; mégsem, még wonder sem; no, végül lapszerkesztő lett, nem is akármilyen - hogy nem nekik van e rovat fenntartva? Mindenkit érhet baleset. De ekkora? Pillantsanak csak feljebb, mikor is írt Ferenczi Sárinak (a kor regényírónője, Kuncz ifjúkori barátnője, haláláig levelezőtársa; 52-ben halt meg)! Látják, szegény fiúnak (28 éves) volt még egy bő s vélhetően kellemes hete ("Este fáklyásmenetet állítottunk össze a tenger felé. Zeneszóval vonultunk ki a part sziklái közé. A menet eleje a holdfényben elterülő tenger felett már éppen a legmagasabb sziklára ért, amidőn Orbók barátom táncosnőjével előre szaladt" - ez már a Fekete kolostorból van). Aztán a történelemből mindenesetre úgy tudni, hogy 1914. július 28-án megesett, amit az előbb idézettre reákövetkező mondatban említ: "Mikor észrevett (ti.: Orbók - -ts-), hátra kiáltott: Megüzentük Szerbiának a háborút!"
Ha idemásolnám a következő három-négy mondatot, már mehetnénk is zuhanyozni, vége. Benne van abban a következő tizenhét esztendő, ami még kiméretett, s a tizenhat, míg idáig jut a könyve írásában (a 6. oldalán járunk az úgy 600 oldalas Fekete kolostornak).
Mit tudunk? Van egy aranyifjúnk, széles jókedvét leli valami breton halászfalucskában, szebben mondva épp megmerítkezik a hőn szeretett francia kultúrában, egészen a(z ős)forrásnál, alighanem, mert már Párizsból elege van (sok ott a magyar, brrr). Ez ugye, mármint a Párizsban levés egyfelől szokásban van akkoriban a frankofil mieink közt, sorolhatnánk, ki mindenki kavart a boulevard-okon mint szellemi rokon. Pl. még élt Kuncz, amikor (27-ben) József Attila is lehúzott két hónapot a Riviérán.
És emellett máma már biztosan nem neveznénk "aranyifjúnak" egy mégoly magas beosztású tanárember (Kuncz Elek tankerületi főigazgató volt) kilenc, jószerivel anyátlan gyereke közül az írónak állót (Aladár hétéves, amikor Csonka Ágnes meghal). Az iskolában mindazonáltal olyan röhögős gyerek volt. Mást akartunk voltaképpen mondani evvel az aranyifjúval: nem az élet, hanem az irodalom aranyifjára gondolunk szeretettel (ilyenformán nem is az irodalmi életére), Dadira, a szavak és mondatok kishercegére, uracsára. Bár (irodalom)tudósnak készül, de már 1909-ben ezt írja fidélis cimborájának, Laczkónak (Géza, diáktárs Kolozsvárról, a Nyugat első nemzedékének méltatlanul, de kétségkívül elsülylyedt novellistája, 53-ban halt meg): "Édes Gézám, a Boul. St. Mich. egyik kávéházában otthonos allűrökkel ülve írok." Még nem Párizs, csak majdnem, amikor "feljön" Pestre egyetemre, Eötvös-kollégista nagyralátó tervekkel, itt, e konkrét francia minták szerint vitt tanintézményben mélyül el a pendelyes korából (mert nem tetszett se a kuruc, se a labanc) hozott franciériája. Maga is nyugatos lesz menten - visszatekintve olyan fiatal, Erdélyből szalasztott jófejnek tűnik -, összebarátkozik Adyval, Babitscsal, Kosztolányival, s nyilván a környülálló hasonfirmák jelentős hányadával. Csakhogy ez minket alig is (pontosabban: sem) érdekelne, annyi az üzenet a palackban, hogy a nevezettek közt csak "fáradt gróf"-ként emlegetett, filológusnak készülő író néhány, ki hinné, párizsi lefolyású novellácskával jelent meg a köz előtt, míg jött az emlegetett hadüzenet. Nevezhetnénk éppen zsengéknek - tévednénk; később sem lett jobb: mármint a szépírói főteljesítményének mondható Felleg a város felett.
Kuncz Aladár csúnyaírói teljesítménye a magyar irodalom egyik legmagasabb csúcsa!
Intézzük el akkor most ezt a felleget, ha kérhetném, gyorsan. Kolozsváron járunk benne, nem egy nagy szám, mármint a város, Szentgyörgyi tanár úr ki is forgatná sarkából. Csakhogy jön, s már megint itt van a szerelem, azt nem mondanám azért, hogy köpni kell, de mindenesetre viszket a tenyerem: "Klára szaggatottan, saját öntudata előtt is az érthetetlenséggel, misztikus befolyásokkal küzdve, elmondta, hogy Tamásban első pillanattól fogva a régi Abáty-lány feltámadt hercegét látta." Hacsak azt nem. Ez lett a vesztük, mind a kettőjük veszte: Szentgyörgyié és a regényszerző Kunczé.
Voltunk már előtte Kolozsváron, utána Kolozsváron: alig telt pár nap a nevezetes júliusban, szinte még nem is augusztus az, amikor Franciaországban elrendelik a mozgósítást. A vonatokra csak behívóval lehet szállni, minden sarkon igazoltatás, az idegeneket összefogdossák, különös tekintettel a háborúban ellenséges országok frankomán lődörgőire. Az azokról a vidékekről így-úgy, például házasság útján idekeveredett tisztes polgárok, iparosok akadnak horogra. Mindenki gyanús, aki szőke: így viselkedik az ország. Mindenki boche, ha van sapkája, ha nincs. Persze egyenként festhet épp máshogy is a leányzó, Kuncz szállásadója például rendes vele meg ilyenek (s kitarthat ebben bármelyikük akár a golyóig is, mint később Guillaume őrmester). Tömegek állnak reménytelenül a Monarchia konzulátusa előtt okmányért vagy valamiért, ami egy vasúti felszállásra jó lehet, hogy tán a fr. kormánytól kapnak egy vonatot, amivel elmehetnek, mert megígérték azt a vonatot, egész eddig: "Most már Önök itt maradnak a francia hatóságok kezében." Pár nap még, olyanformán, mint ahogy a halott szakálla nő, Párizs utcái, illatai, magyarjai összekeverednek a csalóka vagy éppenséggel rémes álmokkal, aztán a Gare d'Ivry első vágányáról dél felé kigördül az emberekkel rakott marhavagonokból álló szerelvény. Viszi a franciák baráti ellenségeit a halálba, hisz az internálás: O, c* a!...
Viszi Dadit, az utolsó irodalmi szépfiút a túlélhetetlen túlélésbe, halálos halhatatlanságba. Utána lehetne nézni, hogy milyen szinteken kötelező olvasmány a Fekete kolostor, de én biztosan nem mesélem tovább; tegyék meg maguknak ezt a szívességet. Mondják énregénynek, tényregénynek, persze egy nagyon konkrét dokumentum, de a regény valahogy mindig benne van, nyilván, mert virtigli regény, folyamatosan adagolja, fokozza a feszültséget, fordulatokban bővelkedő, pompás figurákkal ismerkedünk meg benne, szemünk előtt a színhely, mondhatni hangulatos, amennyiben az olvasó szinte megérint egy penészes falat, kitapint egy gennyező sebet - köztünk szólva édes mindegy, hogy regény-e, vagy hogy mennyire. Mint az is, hogy mit mondana Dosztojevszkij a Feljegyzések a francia internáltságból alcímű emlékiratra. Ha én játszanám, azt, hogy "nem tudtam letenni". Bár tapintható az őrzés, konganak a falak, felszakad a köhögés: a Fekete kolostor attól regény vagy akármi, nekem akár Bildungsroman, hogy belül játszódik, s e nemében egyedül való.
Helyszíni közvetítés
egyszerre kívülről és belülről, öt év minden értelmezés szerinti várfogságról: minden szem egy Kuncz a rabláncban. Az elbeszélő maga a hely szelleme, és kész; úgy regény. Aki nem írta meg, ott pusztult. Túlélet pontokból, vesszőkből, betűkből: hogy a fenébe is ne kellett volna a szerzőnek szinte haláláig gyűjteni rá az erőt - az igazsághoz tartozik, hogy 1920-tól viszonylag folyamatosan jelentek meg majdani részletek belőle, afféle fogságom feljegyzései. Ezek akárhogyan, de még ha változatlanul is kerültek végül a Fekete kolostorba, jó, ha ígéretek voltak (de az ígéret is inkább Kuncz személye volt).
Képzeljék, amint Babits, Kosztolányi kezüket tördelve várják, hogy ez a derék fiú megírja végre a nagy művet, azt a nagyot, amit más biztos nem - és Kuncz megadta!
Ez a derékfiúság megérdemel pár szót, lévén a fogságból megtérve már egészen más természetű helyesség mondható el róla, mint korábban. Egy férfi jön meg, hogy is jöhetne más ötévnyi szenvedés és halál után. Itthon immár a régi színpadán is átéli a túlélést, mert át kell azt, mondják, az ilyen helyét keresőnek is, fordít például; például Maupassant-t.
Innen tudjuk meg, hogyan lesz a szélfútta műkedvelőből széles látókörű, átélten és kérlelhetetlenül liberális lapszerkesztő: csak öt évre össze kellett zárni a pusztulással (testével, szellemével és önmaga zsigeri csalódottságával). Hogy aztán 1923 nyarán már így jelentkezzék Babitsnál: "Kedves Barátom, átvevén a kolozsv. Ellenzék Mellékletének szerkesztését első dolgom, hogy Hozzád forduljak s támogatásodat kérjem." A liberális lap irodalmi mellékletének szerkesztőjeként, hogy is mondjuk, pályára állt? Hogy végre kifussa magát? Teljesítsen valami küldetést. Kábé innen indult az Erdélyi Helikon is, az Ellenzékből. Ha akarom, olyan volt neki, mint boldogult gyerekkorában a kuruc-labanc probléma: most akkor Európa vagy a provincia - világért nem aktualizálnék, de hol is tartunk mi most? Aha, magyarok. Kuncz és Áprily (mint az Erdélyi Helikon első szerkesztője) volt akkor (nem csak ott) Európa. Erdély persze Erdély volt, az erdélyi irodalom - ami éppenséggel fontos volt Romániának kifelé, befelé, mindenhogy -, meg mint minden irodalom máig, ismerősökből, jó komákból állott, s le sem tagadhatta ezt. Kuncz mindazonáltal, amikor átvette a Helikon szerkesztését, tiszta szívvel biztosított felületet román, szász vagy a térség bármelyik zugából való íróknak.
És ne feledjük, mindeközben a Fekete kolostor még nem volt sehol. Igen ám, de már jött az újabb gyilkos menet, a versenyfutás a májrákkal - a Fekete kolostor kézirata (!) 1931 márciusában lett kész. Nagy könyve első példányát a halálos ágyán kapta kézbe Kuncz Aladár. Aztán 1931. június 24-én meghalt, aki a fogságból hazatért: "Egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba." És onnan már nem is számít, hova. A halhatatlanságba.
