Ez az, Szomjas megtalálta! Megvan a mi 56-os történetünk, szavamra az egyetlenegy! Egy mondat az egész. 1956: három utcai összecsapás, két kilőtt ruszki tank, tucat halott kamasz. Ennyi, és nem több - az egész világ. Az egész Magyarország, most és mindörökké. A többi csak maszlag vagy nagyon nagy szavak. Megtalálta és filmet csinált belőle. Mit mondjunk? Végül is filmrendező, ez a dolga. A Nap utcai fiúk ezek után lehetne egy remekmű is.
Ám a film, és különösen ez, nem egy mondat. Játszik ott sok minden, meg még minden, pénz, hangulatfestő erő, képkivágat, s ha magyar is az istenadta, akkor Kapa és Pepe. Melyek jó része azért elég nyilvánvalóan következik egymásból - naná, mindgyakran a pénzből.
Azt is tudjuk, hogy mindig a legkézenfekvőbb dolgok a legnehezebbek. Pedig nekünk a legkönynyebb a dolgunk, hiszen Molnár Ferenc jó előre, évtizedekkel előre megírta 56 regényét - a címadás így tisztelgés is egyben, a felismeréstől büszke elismerés. A Pál utcai fiúk fizikai értelemben is hozzánk tartozik, testrészünk, mondhatnánk: ha olvastuk, ha nem, de nincsen "ha nem".
Szóval Szomjas megtalálta az aranyat, felteszem, örült, nézegette kedvtelve, forgatta a tenyerén, méregette a súlyát (felmérhetetlen az), aztán nekilátott, hogy faragjon belőle valamit. Odáig azért egy kósza gondolatkísérlet erejéig sem ragadtatnánk magunkat, hogy végül egy csinos fogpiszkáló lett belőle, de a korona legszebb ékszerére még várnunk kell egy kicsit. Voltaképpen ebben a filmben benne van, hogy adott esetben Szomjas szállítja majd - egyik következő filmjében, bár 56-hoz aligha van visszatérés számára, ugyanakkor egy pillantás az életműre: speciel a nyolcadik kerületbe visszatért feszt, vagy kellett, vagy se, pedig a Könnyű testi sértés után aligha maradhatott bárkinek is hiányérzete.
Kültelki grundon fociznak a kamaszok, egyikük visszafogottan hozza közben Szepesit, Bozsik Hidegkutihoz játszik, egy csel, még egy csel, és arra jön a villamos. A peronon a helyi kölyökálmok kalauzlánya hozza a hírt, a belvárosban valami van, október huszonharmadikát írunk. A fiúk fülük botját se nagyon mozgatják, a foci mindennél fontosabb, nincs is más, mint a kellemes együttlét. A kis Szepesi mégis megy, pedig van a tripben rizikó, a lyukasztó bakfis tündére ugyanis a falkavezér csaja, a focizó fiak főnökéé, aki nem is nézi jó szemmel, ha valaki a nője körül legyeskedik. Gábor ilyet nem is tenne, első a barátság, csak hát a szép őszi napsütés, a távoli izgalmak és a kellemesnek ígérkező együttlét. Rohannak villamossal a forradalomba, szegények és boldogok. Bem-szobor, Sztálin-szobor, rádió. Van, amit látunk, van, amiről az utasok mesélnek a tuján. Eddigre simán túl vagyunk az első - oly veszettül ismerős - híradófelvételeken. Melyek használata igencsak kétséges, hiszen bár történetünk ugyan a mozgóképezés fénykorában játszódik, az 1956-os forradalomról és szabadságharcról alkalmasint igen csekély számú filmdokumentumunk van, az is mind személyes ismerősünk (dettó hozzátartozónk). Grunwalsky Ferenc operatőri munkáján - amit (mondhatni természetesen, most is) illő dicséret illet - feltűnik az igyekezet, hogy ezen híradóképek már-már atavisztikus emlékeit idézze meg, adódó alkalmakkal továbbgondolja, s ez - a maga lehetőségei közt - sikerül is legtöbbször. Pedzettük már, de itt már nem takargathatjuk: rengeteg a szűk beállítás, túl sok a lánckerék a kockakövön - ilyen, alapvetően harci jelenetek szövetéből összeállított kabátot úri szabónál illik készíteni, hét krajcárból nem megy. Boldogabb vidékeken ehhez fölépítenek egy díszletvárost, a csórók meg kimennek a Tömő utcába. Hiába minden hősies erőfeszítés, azzal csak tiszteletünket érdemlik ki az alkotók, a film nem lesz jobb tőle. Ez a mű bőségesebb büdzsét érdemelt volna, dixi.
Ám mégsem ez lett a veszte (ha lett ilyen neki; lett). A hozzáadott értékek bősége temette maga alá. Az elébb már jelzett, s az egyszerűség kedvéért itt Jules és Jim-szálnak (Szomjasék - hacsak nem generációs okokból - élnek-halnak a francia újhullámért, fene a gusztusukat) kinevezett vezérlő motívumot még nyilván elbírta volna a szárazságában, karcsú voltában égre kiáltó, úgy óriási sztori, de többet egyszerűen az istennek sem. Megismétlem. 1956: három utcai összecsapás, két kilőtt ruszki tank, tucat halott kamasz. Az egész világ. Már a híradók megidézése is túlzó luxus. Minden az. Sorolni is kellemetlen, hogy miért; kinek van szüksége arra, hogy az igen jól kiválasztott fiatal szereplők egyike-másika egyszer csak beleforduljon a kamerába, és elmondja nekünk, kicsoda-micsoda is ő, és mi az ördögöt gondol az egészről. Mi szüksége az alkotók indentitásbéli ügyleteinek alapos ismeretére a nézőnek? A fiúk egy sarkot, egy utcát védenek (ennyi a haza, hogy is lehetne több), konkrétan egy moziból; és akkor elkezd reszketni a magamfajta, hogy mikor csámpáskodik elő Csoszogi, az öreg mozigépész, és fűzi be a Bátor emberek vagy a Rákóczi hadnagya egyik kézre eső tekercsét. Szomjas nem is hagy sokáig félni, jön Dzsoko Roszics. Ugyanakkor ezek az appendixek néha önmagukban is megállnak, végül is nem akárkik filmjéről beszélünk. Már éppen kiütést kapnék Elvis Presley gyakori előrángatásától, de a film egyik legmegkapóbb mozzanata mégis az, amikor a kalauzkislány tüdőszűrő leletéből vágat magának hanglemezt a banda. Persze-persze, közelebb kerülünk hozzájuk, többet tudunk meg róluk ezáltal, de ez a jelenet egy önálló film akkor is, ha akként csak három-négy perces lenne. De ami a legfontosabb, ezeket a gyerekeket nem kell bemutatni nekünk. Nem kell. Elég, ahogy kinéznek, ahogy néznek. Ezek mi vagyunk, amikor a legjobbak voltunk. Te, én, a Szomjas és a többiek. Kapa és Pepe meg Szőke ésÉ még ennél is problematikusabbak ezen a vásznon, hiszen adódik egy olvasat, mely szerint velük a mának üzent Szomjas, hogy milyen cikik a pártok. És ha azok, innen kell megtudnom?
A Nap utcai fiúk mindezzel együtt nagyon szerethető film. Hisz megtalálta a lényeget, s nem rokkanunk bele, ha mi hántogatjuk le róla a felesleget.
A Hungaricom bemutatója
