Hogy mennyire ismerős vásznakon forgolódunk, és mennyire vásznakon, arra két látszólag (valójában meg pláne) távoli példát hozunk. Emlékeznek Mary Poppinsra? Fogta az aprónépet, beleugrott vele a gyufaárus krétarajzába, s máris ott sürögtek-forogtak körülöttük a frakkos pingvinpincérek. Vagy az űzött nyúlra Enyedi Ildikó Bűvös vadászából? A pofára esett kutyák képit nem is lehet feledni... Ezzel persze nem állítjuk, hogy túl is lelakott lenne ez a ház - pláne a látottak után.
Groó Diana 2001 óta tartó filmfolyama ugyanis pont a fentiek szerint jár el, felugrik a vászonra - tehát igazi mozi. Nem besétál egy festménybe csak úgy, kivált nemegyszer csak ott találja magát, hanem megáll előtte egy kiállítóhelyiség fala előtt, egy pillanatra földbe gyökerezik a lába, kicsit odalesz, aztán magához tér, erőt gyűjt és felugrik. Nem pattan vissza, sőt, amikor már ott van, úgy viselkedik, mintha a kezdetektől ott lett volna - még az is lehet, hogy minden pont fordítva van, és épp csak leugrott egy jegeskávéra a múzeum büféjébe (csak pont nem a történet ezen részéről készített filmet; igaz, ami igaz, a múzeumi büfékre nem fordít kellő figyelmet a filmművészet).
De ne hagyják magukat félrevezetni, nemhogy a büfé, de amit elmeséltem, az sem látható (vagyis úgy nem, ahogy mondtam) a filmen. Ott szinte rögtön (a) képben vagyunk, megindulnak mellettünk Chagall, Renoir, Bruegel, Rousseau és Gulácsy hősei, kecses mozdulatokat tesznek, és szólnak - hm, legtöbbször hasonlatokba csomagolt okosságokat a szerelemről, vagy egyszerűen csak panaszkodnak, mint Bruegel figurái (persze, őket is a szerelem bántja), beszélnek a festőhöz, zsidók, Renoir öccse és a vámos. Elmondják a magukét vagy áttáncolnak az adott majsztró egy másik képébe halk szépasszonyok, vágyakozó férfiak.
A mi mesénk voltaképpen ugyanez a mese - amikor a felugrást emlegetjük, kevésbé metodikai természetű kérdést feszegetünk, jóval inkább hozzáállásbélit. Ha csak úgy fel s alá császkálok klasszikus festményeken, az a minimum, hogy nekem kell bizonyítanom a művészi alázatot. Bár én arról is szívesen megnéznék egy ilyen cca. tizenöt perces röpdolgozatot, amiben valaki - most már az lenne igazán izgalmas, ha maga Groó - felmegy a vászonra, és szétrúgja a kalyibát, amit talál... Addig viszont marad a csendes elrévedés, a sok pasztellszínű hasonlat, a visszatartott szenvedély. A színtiszta műkedvelés... A műkedvelői élet mint magasabb tudat- és érzethelyzet távolról sem műkedvelői fokú bemutatója. Oh, persze kicsit lila, de kicsit zöld is, kicsit sárga is, és van, mikor elég szürke, de a legtöbbször mégis nagyon világos és folttalanul tiszta - és pont addig tart, ameddig hajlik az ember el-elácsorogni egy festmény előtt, ha megadja a módját. És e megadott mód tekintetében csak tanulhatunk a szerzőtől.
A filmeket a Múzeumok Éjszakáján este hattól éjjel fél kettőig folyamatosan vetítik a Nemzeti Galériában
