Úgy mondjuk, koalíciós idők, de a komcsik már csőre töltve. Egy kolostor termeiben, celláiban, folyosóin forgolódunk - távolról sem az a zárt struktúra, mint azt ilyen esetekben feltételeznénk: ki-be járkál a külvilág. Ám nem jut messze, csak a testig. De a test fontos. Legfőbb eszköz és legfőbb akadály. Filmkészítői eszköz, a szabadság akadálya.
| ||
Zsótér Sándor fekszik cellája priccsén, csupasz teste a pokróc alatt. S innen, fektibül a korán elhalt francia filozófus, Simone Weil szövegeivel vág neki, mint ólommadár öltözni, eligazítani az élet vagy inkább a világ(mindenség) dolgaiban a tágra nyílt szemű tanítványt, lelkére beszélni a társnak, amikor már késő vagy egyszerűen eleve lehetetlen, holott az a vesztébe rohan - megkeresztelni a hatalomra igyekvő kommunistákat. Hogy Simone Weil írásai az olvasót általában milyen nehézségek elé állítják, arról nyilván nem itt fogjuk felnyitni a köz szemét. Az is faktum bizonyára, hogy a mozinézőnek nincsen lehetősége a vetítés alkalmával kétszer-háromszor nekifutni egy-egy passzusnak - ám emiatt nem is panaszkodnánk. De az már nem tetszik annyira, hogy arra sincsen módja, hogy alkalomadtán levegye a hangot a filmről. Pedig itt éppen megérné. Megkockáztatom, majd' oly közel jutnánk bizonyos - a mű kívánta - felismerésekhez, mint hangosan. Felteszem, "ideg-alapon". Meszelt falú, puritán, időtlen cella Medvigy Gábor fekete-fehér képein, minden kocka egy festmény, egy novella. Minden kocka: közlés. És úgy épül egymásra, mint a vár - de amint említettük, persze csak keret, boríték, a levél Zsótér teste, keze, feje, háta. Ja, és a zsigerei: sárból vár.
A kolostor hosszú folyosóján előbb csak nyögést-hörgést hallani, amikor valahonnan hátulról a képbe vonszolja magát az eszméletvesztés határán épp átbukni látszó holtrészeg szerzetest adó Andorai Péter. Botladozva a megsemmisülés felé; kicsúszik puffadt, gyenge lába alól a padlat. Feltámogatja, a falnak támasztja valaki, és nincs tovább. Egy szava sincs a jelenetben, csak a teste jelent. Ilyen hű részeget én - moziban - még nem láttam. De léptek koppanására kinézünk mögüle, el egészen a folyosó végének meszszeségébe: idős grófnő, Törőcsik Mari érkezik. És szemből nézhetjük végig utánozhatatlan vonulását hosszan. A testét. Ráadásul kicsit később fiatalkori testét; ifjúi testnek Cseh Annamária meglehetős választás. Test ő végig.
S a testek annak rendje s módja szerint el is mesélnek figyelmes nézőiknek valami nem könnyen bevehető történetet, aminek az a vége, hogy van, amikor meg kell halni. Nagy ügy persze, de a test, a személy leromboltatásán túl ott vár a szabadság. Ha akarom, a ruszkik, a komcsik hozzák szorgalmas géppisztolyukkal. Az sem segít, ha éppenséggel tudtukon kívül vagy ellenkező szándékkal.
Maár Gyula nem is egészen másfél órás filmjének jó része megmarad azon kitüntetett állapotban, ahol pőre mozgóképként, mint celluloid test bír hordozni ezt-azt, mindenféle rátett terheket. Még Simone Weil gondolatait, kinyilatkoztatásait is. Ám a történetmesélés más hagyományokba illő dramaturgiai terhei alatt ellenállás nélkül omlik össze. A keresztény proletariátus - termelésben és istenben egyszerre esedékes - boldogulását előrevinni igyekvő papi férfi lelövetésétől, s annak módszeres előkészítésétől a legkezdőbb néző zsebében is kinyílik a bökő.
Egy szép, szikár mozgó-beszélő képtár, kis megingásokkal. Ráadásul a mű maga közel sem emészthető oly nehezen, mint a szöveg, amit használ - valami ilyesmit tudnia kéne minden filmnek.
Forgalmazza a Hungarotop
