Azt meg már kérdezni sem merem, hogy ki emlékszik a Vadméhekre (2001)? Óvatos feltételezéseim szerint nálunk valamelyik tévé adta (a Dunán volt tán cseh széria), mindenesetre a kimutatások szerint készült belőle magyarul beszélő változat, talán egy Michael Jackson-imitátor mégis beugrik belőle. Nos, a negyvenéves rendező jelen dolgozatában azt folytatja, amit ott elkezdett: nyomasztja nézőit, már-már megátalkodottságig érő következetességgel. Annyi változott csupán, hogy az isten háta mögötti morva falucskából fölköltözött a trupp valami - esetleg Prága környéki - ipartelepre. Csupa rozsda és panel minden, amerre a szem ellát. Ha nagyon kell, akkor valamicskét segíthet a képzelet és bizonyos első kézből szerzett, bár meg nem erősített információk: lehet, hogy Amerikában sokkal jobb élni. Mindenesetre a repülőtéren kezdünk, fiatalok búcsúzkodnak az új világba dolgozni induló társuktól (konkrétan a hősnő szerelmétől).
Akik maradnak, azoknak csupa ünnep az élet, itt a karácsony, s lesz születésnap is (a Vadméhekben nagyon készültek a tűzoltóbálra). Az ünnepek meg arra jók - tapasztalt mozizók ezt nagyon tudják, ajjajjaj -, hogy a terített asztal fölött derüljön ki, milyen rossz is az élet, mennyire vadidegen közvetlen környezetünk, hogy a családunk úgy hullott szét, hogy végig benne voltunk. A papa iszik, a mama sír, obégatnak a kölkök, a szomszéd veri a falat vagy a feleségét. De mindenkit érhet valami ezeknél is rosszabb, bármelyik pillanatban.
A reptéri búcsúztatók barátsága azonban látszik annyira erősnek, hogy talán van még egy kis remény. Mire is? Valami boldogságra, persze.
Két lány, egy lépcsőházban laknak, Moni árufeltöltő a közeli szupermarketben, Dása mélyen depressziós, de van két kisfia meg egy nős szeretője. És még egy fiú a házból, Toník, bár már csak a szülei laknak itt, ő elköltözött a nagynénjéhez a gyár mellé egy rögtön rájuk omló viskóba. Dása rövid úton bekattan teljesen, el kell vitetni a bolondokházába, ott marad viszont a két poronty, miből arra következtetni - bár az alkotói szándék ezen iránya felől vannak kétségeim -, hogy a gyámhatóság nem áll feladata magaslatán. A férfi szereplők mindenesetre berúgnak. Moni és Toník először nehezen birkóznak a nyakukba szakadt felelősséggel, de a két gyerek kétségkívül aranyos (gyakorlatilag megállás nélkül üvöltenek), így a kihívás megacélozza erőiket. A lány lemondja a jobb munkával és szerelme beteljesülésével kecsegtető amerikai meghívást, a fiú pedig nekiáll putrija rehabilitálásának, kezdetnek egy fürdőszoba, nagy káddal épp megteszi, felugat keze alatt a betonkeverő. Aztán eljő az egyik kisfiú negyedik születésnapja, meg egy váratlan (tényleg? kinek?) haláleset, és fuccsba megy minden terv. Még a rossz is rosszra fordul, fut, ki merre lát.
Mi folyik itt? Szerintem a nyolcvanas évek. Ha szebben akarunk fogalmazni, régi adósságát törleszti a cseh filmgyártás - névértékben, sajnos.
Az én kis morvai falum (a Vadméhekből), meg a rozsdatemető a helyi mozi kitüntetett terepei. A csetlő-botló, ünnepről ünnepre haknizó alsókutyák a helyi mozi kitüntetett szereplői. Hányszor szereztek már derűs perceket a széles nézőközönségnek a hetedik pincelépcsőn legkellemesebbre hűlő sörökkel, az elszánt vaddisznóhajtással, meg a megannyi egyéb vicces marhasággal, úgy is, mint a tündéri realizmus manézsa fölött nagy rúddal egyensúlyozó akrobaták.
Ne szépítsük, Bohdan Sláma végre vette a bátorságot ahhoz, hogy az érintettek orrát beleverje ebbe a bársonyos sárba. Még nagyon finom vagyok, ha azt mondom, hogy mindez húszéves késéssel jutott az eszébe.
Ugyan fene nehezemre esik felidézni, de nem ússzuk meg - a mi nézői kezünk is benne volt (kicsit) ebben a disznóságban. Ebben a szélhámosságban, amit nevezhetünk mondjuk cseh posztújhullámnak, és egy bizonyos - itthon kevésbé ismert, bár a vásznakon gyakorta színészként is felbukkanó - Zdenek Sverák szellemét és Jirí Menzel képalkotói fantáziáját dicséri elsősorban. Tehát volt valaha, pontosan 1968 előtt egy cseh újhullám, ami a kisember nagyszerűségét zengte, tegyék őt bár sós kútba, kerék alá satöbbi. Aztán szétkergette alkotóinak zömét a husáki bosszú, aki meg maradhatott (adott esetben, mert Oscar-díjas volt, mint Menzel), azt meg bedarálta a husáki konszolidáció. Érdekes ez, hiszen "ugyanolyan" filmek születtek, mint hatvannyolcig, csak már mást jelentettek, de ez csak nagyon sokára tűnt fel, hiszen mondom, ugyanolyanok voltak. De akkor már épp az ellenkezőjét üzenték, valami olyasmit, hogy lám a leveretés után is milyen vidám az élet, a kisközösségek virulnak, a teherautó-sofőr megvédi a félkegyelmű kocsikísérőjét, s a sör még mindig elég olcsó.
Ilyen hozzáállás láttán egy szemernyi csodálkoznivaló sincs azon, hogy a rendszerváltozásra a cseh filmkészítők gyakorlatilag képtelenek voltak érdemben reagálni. De ne legyünk igazságtalanok, a többi ex-szocialista ország filmesei sem. Mindenhol tucatszámra készültek, készülnek a megkésett, eleve lejárt szavatossági idejű darabok. Az a sok mondat a zsarnokságról. Mindennek fényében Sláma törekvése kétségkívül szimpatikus, és nincsen is egyedül vele (színészei, különösen a két nő, Tatiana Vilhelmová és Ana Geislerová, az elmúlt bő évtized kiemelkedő cseh filmcsillagai), ám a legnagyobb jóindulattal is csak annyit mondhatunk, hogy az első lépésnél tart (immár a második filmjében is). Ott, hogy tudja, miből nem kér. Ne hazudjunk többet a csórókról. De momentán csak nézői nyomasztására telik neki, azzal meg ki vagyunk segítve. Élénk gesztusokkal fölrakja a nyomort, de nem kezd vele semmit, nem jut róla semmi az eszébe, hozza pedánsan a kliséket, elmegyünk, visszatérünk, páran közben meghalnak, csupa ilyesmi.
Egy olyan pocsolyába hajít követ, ami valószínűleg már rég felszáradt. Bár tán már a jövő héten szerencsénk lesz egy új Menzel-filmhez; annyi év után megint egy Hrabal-adaptáció. Ja, neki se könnyű.
Forgalmazza az Odeon
