Először nem is akarta elvállalni, nem tetszett neki a forgatókönyv. De aztán jött Dennis Hopper, a rendező, és azt mondta neki, hogy "Na, ide figyelj! Eljátszom neked a sztorit." Alighanem meggyőzően sikerülhetett neki, mert tavalyelőtt ősszel, amikor egy díjátvétel kapcsán hazajött (s közben egy workshopra is futotta az erejéből), már így emlékezett a Narancsnak: "Fantasztikus volt. Az előkészület, a helyszín keresése felejthetetlen élmény volt. Egy rozoga kombival bejártuk Amerikát Los Angelestől New Orleansig. A legelképesztőbb helyszíneket választottuk ki. Alacsony költségvetésű film volt, sehol nem volt forgatási engedélyünk, de a helyiek sokszor ingyen felajánlották, hogy statisztálnak. Olyanok voltunk, mint egy cigánykaraván. Iszonyú jó érzés volt, hogy a film valósággal robbant egy olyan korban, amikor festett díszletek előtt Rock Hudson és Doris Day édeskedett."
Persze Kovács magyar volt, és jelenkori önképünkhöz egy csomó dolgot tett hozzá, például mint is működtek legjobbjaink 1956 őszén (vagy akár csak bizonyos színiakadémisták), de a világ (s benne mi is, magyarok, mozizók, miegymás) leginkább mégis úgy fog emlékezni rá, mint a Szelíd motorosok operatőrére. Nyilván helyesen. Az 1969-ben készült filmet - bár több generáció számára is okkal számít szent ereklyének -, pláne napjainkból nézvést, számos oldalról lehet vitatni, de máig nyúló hatása az amerikai filmre aligha kétségbevonható. Nyomaira ugyanakkor rábukkanhatunk egy csomó európai filmben (még ha csupán a fotografálást figyeljük is), de ilyenféle hatások folyamatosan érkeznek, érkeztek azóta is, előtte is. Kovács dolgai után bolyongva több olyan forrást is találtam, ami szigorúan harminc alatti látószögekből küldi el a jó francba a motorosokatÉ hm, csak generációs alapon lehetne velük vitatkozni (ebben a konkrét esetben nekünk a szakmai érveink is veszettül generációsak, alighanem: sajnos).
Bár a búcsúbeszéd nagyon is személyes műfaj, már az eddigiek szükségessége felől sem vagyok meggyőződve, mégis továbbmegyek. Bezzeghi Jóska, igazad volt! Vagyis nem volt igazad, de egykori közlésedben mégis volt valami, te hallhattál valamit - ami a hetvenes évek elején nagy szó, hisz hol volt még az információs szupersztrádaÉ Az Easy Rider, vélhetően mert élénken bírálta az amerikai társadalmat, viszonylag gyorsan keveredett el a honi mozikba, na, ja, Harleykkal könnyű; s ki kell térjünk itt egy múlt heti tévedésünkre (kettőre). Ugyancsak vélhetően, ugyancsak hasonló okokból villámgyorsan ért ide anno az 1967-es keltezésű Halálfejesek című dettó motorosfilm is, kábé két hétig volt műsoron, a Puskin mozitól az Astorián túlig ért a sor a jegyekért, aztán talán az erőszakos jelenetekre hivatkozva betiltották - csodálom, hogy a huszadik század honi legendáival foglalkozó tévéműsorok egyike sem dolgozta még fel az esetet. (Nos, a magyar sajtó zömével egy szólamban a múlt héten azt állítottuk, hogy ezt is Kovács fotografálta, meg persze az ide sehogy sem tartozó Utolsó mozielőadást is, de nem. Előbbit Gregory Sandor, utóbbit Robert Surtees. Elnézést kérünk.) De mit is mondott Bezzeghi Jóska? Arról beszélgettünk, falusi porbafingók, két faluval (Vajta, Bikács) arrébb, hogy mindenki magyar a moziban, amikor kivágta, hogy a Dennis Hopper meg cecei. És röhögtünk. Nekem azóta, ha ez a nem túl előremutató téma, hogy ki is magyar a világon, szóba jött, csak erre a reakcióra tellett: persze, a Dennis Hopper meg cecei. És tessék, most kiderül: Kovács László tényleg cecei volt, csak hallhatott valamit a Jóska.
S ha csupán a Szelíd motorosokra hivatkozhatnánk most, akkor is minden okunk meglenne a megveszekedett büszkeségre, de a címben foglalt kijelentést például Barbra Streisand bökte ki. Amerikában! Ha elemi szinteken tárgyaljuk az amerikai és az európai filmkészítés különbözőségeit, akkor már az első mondatokban előjön mindig, hogy a tengeren túl az operatőr nem is a kamerát sanyargatja, hanem a világosítókat, mert ott fényírászat van, az operatőr cinematographer, s csak a fényekkel van elfoglalva, elsütni a felvevőgépet ott van valamelyik fullajtárja. S ha ezt - csak hihetünk Barbrának - is mi csináljuk legjobban, nem csak a sivatagi motorozókért lehet hálás nekünk a művelt világÉ S csak tovább duzzadhat kebelünk, ha rátekintünk Kovács László filmográfiájára. Az Öt könnyű darab (1970) főszereplője például már a Szelíd motorosokból kiragyogó Jack Nicholson volt. Az Ötcentes mozit Peter Bogdanovich rendezte (1972-ben), mint a Papírholdat (1973), Mi van, Doki?-t (1976; ennek meg a címét írtuk el a múlt héten, mind az én hibám). De mondjuk ezek és pár hasonlóan emlékezetes (fényképezésű) darab még kifutott a motorosok magas fogadtatásának lendületéből, és akkor itt jöhetne megint a "ha csak ez lenne"É Ha? Csak? Már ez is a hetvenes évek vizuális kultúrájára gyakorolt döntő hatás, ugye. De az évtized végéről még itt van a Rockyval egy csapásra nagyágyúvá váló Stallone első rendezése, az Édenkert a sikátorban, ami persze pont olyan, amilyen, de a látványvilága rockybb a Rockynál, az biztos: belehelyezkedni egy világba, elmenni Magyarországról (bárhonnan) Amerikába (bárhová), aztán ahhoz, amit ott találunk, hozzátenni, amink van, amit hoztunk: ebben a kis semmi filmben benne van az egész pályakép, szavamra. Ugyanez sokkal vidámabb színekben ott van akkor is, amikor (ugyanez idő tájt) a free cinema bugyraiból a Beatles-filmeken át Hollywoodig keveredő zsenivel, Richard Lesterrel megcsinálja a Butch Cassidy és a Sundance kölyök folytatását, voltaképpeni előzményét (Butch és Sundance: a korai évek).
A nyolcvanas (Frances; Szellemirtók; A kis Nikita) és kilencvenes (Ruby Cairo; A tökéletes másolat!!!) évekre már csak a címekből válogatunk, elvitte a helyet a Jóska.
De Lazlo vagy Jóska, egy a lényeg: valahonnan elmenni valahová nagy batyuval, azt ott leborítani, s ha eljő az ideje, visszatérni még nagyobb batyuval - ez Kovács imponáló emberi példája. Csak hálásak lehetünk neki. Ráadásul milyen jól tudott filmeket csinálni!
