Nézem Kolozsi Máriát, valami nagyobbacska igazolványképről bámul vissza, huszonhárom éves volt, amikor..., amikor a fotó készült, valószínűleg még ennyi sem; mély gödör az állán, foglalkozására nézve csomagoló. Erre még én is emlékszem, a csomagolóra. Rögtön a pénztár után volt, valami dobra feltekerve a végtelen papír, s a blokk ellenében valaki becsomagolta és átkötötte, vihettem. Nézem Kolozsi Máriát, huszonhárom éves volt, amikor (1956. november 5-én) társai, a Práter Önálló Zászlóalj tagjai - amúgy "corvinisták" - lelőtték.
Ha akarnám, nyilván kideríthetném, miért. Eörsi Corvinisták 1956 című könyvében (1956-os Intézet; 2001) biztos benne van, de a Pesti srácokban (Stencil Kulturális Alapítvány; 2006) csak a kép, a név, a születés és a halál évszáma, a munkakör, tól-ig, napra a fogság, a jogerős ítélet, egyeseknél a tény, miszerint kivégezték. Nézem a képet, fülbevalót visel, a koránál idősebbnek látszik. Akkor mindenki idősebbnek látszott annál, ahogy ma látjuk egymást. Nem hiteles tehát a mércém. Tán a frizuradivat, tán a ruha teszi, a korabeli viselet. Felnőttek voltak. Vagy ha akkor épp annak kellett látszani (innen nézve), sikerült, hibátlanul. De nézzünk csak meg egy mai játékfilmet 1956-ról vagy akár a hatvanas évekről, akár nekünk teljesen ismeretlen színészekkel, ők akkor is annyinak látszanak, amennyiek, ha a jelmeztervező meg a fodrász élete leghűbb munkáját végezte is. Ez nem a golyózápor adta hirtelen érettségi, nem a közeles halál lehetőségének arcpakolása, inkább olyan hétköznapi, olyan dolgozós koravénség. Nem kék ruhás-köpenyes dolgozós, hanem inkább megmaradó-fennmaradó dolgozós.
Így megy végig, az előszó 761 képet említ, oldalanként három-négy, hosszú, mint egy regény. Felosztva működési helyük, illetékességük szerint a kötet, a kerületek számát követve, előbb a Fő utcaiak, a Széna tériek, a hétből a farkasok, egész a csepeliekig, királyerdeiekig és akkor már csak Budafok és Nagytétény jöhet. Ezen belül névsorba szedve - kerülendő nyilván bármi hozzáfűződés. De minden igyekezet hiábavaló; fel nem tételezem, hogy ne akadna olyan pillanat, amikor Lombroso szemüvegén át mutatja magát a társulat. Amikor a szívbe markol, hogy a rosszarcúak tettek itt csontból és vérből tanúságot. Ezt most itt fennhagyom.
Kolozsi Mária veszte feltevésünk szerint kideríthető, ám mivel itt Eörsi utóbbi évben publikált műveit szemlézzük, most - így, cikkírás közben - teszünk egy kísérletet. Ki lőtte meg Kalamár Józsefet? Annyiszor mentünk végig - koszos kis pronyók - a róla elnevezett utcán. Felütöm tehát a királyerdeieket, ott volt az utca. Tízről van kép, kettőt kivégeztek, egyet - mert emigrált - távollétében ítéltek halálra. Könnyű dolog, őket kell csekkolni az 1956 mártírjai című kötetben (Rubicon-könyvek; 2006), mert abban - ugye, a halálosok - szigorúan a periratok alapján esetleírások is vannak, meg az első és másodfokú ítélkező tanács, hogy az kié. Már az első név talál, megvan az elkövető. A módszer tehát, bármilyen ad hoc is, rögtön bevált. Csinálhattuk volna fordítva is: a szerző metódusából kialakítva a magunkét. De így még kézenfekvőbb, mi készül itt. Nyomozati anyag maga maga, ami a klasszikus krimiszerzőknek, a precíz történészeknek és a fáradt arcú rendőrfogalmazóknak is szembeötlő közös sajátja: rakódik le a nagy puzzle. Mint példánk bizonyítja, ezúttal nem is akármilyen, konkrétan interaktív. Műveiben összerakja (már ha egyszer a végére ér) Eörsi, mi meg ha akarjuk, követjük minden lépését, ha nem akarjuk, szétszórjuk az egészet, és nekiesünk saját elképzelésünk nyomában. Úgy legyen öt találatom, hogy ugyanaz jön ki.
Mi is?
Mielőtt kiböknénk a magunkét erről, maradjunk még a metodikánál. Lapunk olvasóinak nyilván nem újdonság, hogy Eörsi módszere minimum vitatott (erről bővebben legutóbb a Narancsban: "Shakespeare is kevés lett volna" - interjú Eörsi Lászlóval, 2006. november 21.), hogy csupán periratokra, hivatalos okmányokra hagyatkozva nyúl 1956-hoz, hiszen minden ilyen dokumentum a terror éveiben kelt. Hogy elbírja-e mindezt a mégoly szigorú forráskritika vagy sem? Hogy meglehetünk-e az érintettek visszaemlékezései nélkül, s hogy azok valóban annyira torzítanak-e, mint amennyire Eörsi megtartóztatja magát tőlük? A vita olyannyira létező, hogy a harmadik idevágó darab, az "Ellenfehérkönyv" speciel a szerző magánkiadásában jelent meg, mert a megbízó (Budapest Főváros Levéltára) nem vállalta. Sértené az emlékezést az iratanyag, ami ránk maradt mondjuk Wittner Mária, esetleg Fónay Jenő működéséről. Az ítéletük. A rekonstrukciós felvételek talán: ide rejtettem a pisztolyt, puskát. A vita tehát itt sem hagyható el, pedig milyen jó lenne, mert mi döntésre jutunk, ami a legtávolabbról sem tisztünk.
Hogy így legyen, vissza a rosszarcúakhoz tüstént! Mert ebben a míves puzzle-sorozatban a bitófából épül a szemünk láttára katedrális (kötetről kötetre, utcasarokról utcasarokra, kapualjról kapualjra, ahogy haladunk)! Periratból, az ítélet száraz torkú felolvasásából freskó. A büntetett előéletű vagy hótiszta vagy minden ezek közti árva ércnél is maradóbb emléke - papíron, képen (romlandó semmiségek). Nem hiszem, hogy nekünk is el kéne még egyszer mondanunk, hogy ők (meg mások) voltak akkor a nemzet, hogy micsoda ritka pillanata az a mindenségnek, amikor a szenestróger meg a ligeti vagány az áruforgalmi előadóval, a középiskolai tanárral, de akár még bizonyos esetekben az utcára sem merészkedővel együtt tesz csodát. Tudjuk, az 1956-os forradalom és szabadságharc nem csak az utcákon játszódott. Még csak nem is ott ment tisztán életre-halálra. Csakhogy amilyen a történelem, az utcának valahogy sokkal ritkábban nyílik módja efféle magasztosságig jutnia. Olykor viszont nagy dolgok születnek. Pedig nincsen értékelhető különbség, legfeljebb felhasználható; kinek-kinek mire. Ötvenhatból olyan kristályszerkezet maradt ránk, aminek a legparányibb eleméből is felragyoghat az egész. Ezt igazolja a maga beszédes szikárságában ez a néhány könyv is.
