vaklárma

Ó, elnyomás, társadalmunk örökmozgójának motorja, te.

Az ünnepek közeledtével mindannyian visszakívánkozunk a karácsony és a várakozás mágikus idejébe, amikor gyerekkorunkban az egész lakás fényárban úszott, almás pite illata szállt a levegőben, és gondosan becsomagolt ajándékok sorakoztak a szaloncukortól roskadó fa alatt.

Csak azt tudjuk megtenni, ami belénk van programozva, ez pedig nem csak az utódaink, de a teremtőnk képét is körvonalazza.

Így higgyünk el akármit, még a saját szemünknek is. 

Olykor nem is az ítélet, hanem az odáig vezető út számít igazán (vagy hogy is mondaná ezt Móricka). 

A társadalmi olló pengéinek vészes távolodását felhozni már szinte infantilis törekvés, tehetősek, gazdagok, egyenlőbbek mindig is lesznek, de az átlagpolgár sem marad eszköz nélkül.

Ahogy felsejlik az ősz, és a nyárban hivatalosan sem marad semmi eladható, a világ (főként a vele azonosított Amerika) elkezdi ráhangolni a képlékeny néplelket a következő nagy merchandising hullámra.

Ezzel talán zárul is a nyári filmek szezonja...

Mozi, mozi, mozi

Ah, a nő… angyal ő és démon, szeleburdi csitri, számító dög, finom belső szerveinek egészen ékes bársony tokja – vagy bármi, amit fetisizálni lehet.

Nyilván a szeretet a legnagyobb erő, valahogy mégsem az egymást kézen fogó sztorik váltak a kedvenceinkké, hanem inkább azok, ahol elvágják valakinek a nyakát egy húrral.

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan „regenerálódik” a társadalom teste még a nagyobb megpróbáltatások után is.