vaklárma

Nézőpontunk holtterében

Film

Így higgyünk el akármit, még a saját szemünknek is. 

Képzeljenek el egy mentálisan beteg, csúnyácska tinédzser fiút; mindenki félrenéz, ha meglátja, jó családba született ugyan, de ott sem foglalkoznak vele. Az anyja nincs is a képben, apját kizárólag az óriáscége vezetése érdekli, s persze a barátja, akivel minden projekten együtt dolgoznak és a (egyébként családi) vállalkozás jövőjét is vele tervezi a fia helyett. A szerencsétlen pária utolsó mentsvára az egyetlen nővére, aki (maga is nem kevés apakomplexusról árulkodva ezzel) fülig szerelmes a papa haverjába, és semmi más nem érdekli. Képzeljék el, amint ez a fiú térdre rogyva könyörög az apjának, hogy szeresse, az pedig magasról tesz rá. Valóban nem lenne bennünk semmi megértés, ha azt olvasnánk, hogy a fiú végső elkeseredésében utolsó eszközének a gyilkolást érezte? Nem, ez nem a Hogyan készült: Az iskolai lövöldöző című epizódja, hanem a Gladiátor Commodus császára, aki felé rendre elmulasztjuk alkalmazni híres empátiánkat, amint feltűnik a színen Russell Crowe (mondjuk, az vesse ránk az első követ, aki nem felejt el mindent, amint meglátja). Pedig érthető a gyilkos frusztráció, ezerszer láttunk már ilyet. Ha nem kapjuk meg a szeretetet azért, akik vagyunk, más viszont megkapja azért, mert remek katona, erényes, vagy jó lovas, olyan mellkasa van, hogy visszapattannánk róla, az izzadságtól fénylő karjai láttán meg… szóval, ha nem kapjuk meg a szeretetet feltétel nélkül, akkor be fogjuk hajtani félelemkeltéssel.

A film november 14-én mozikba érkező nagy költségvetésű visszatapsoltatása szintén az apa-fiú kapcsolatra épül majd, de azért nem kell aggódni, lesz benne elég vér, por és CGI majom ahhoz, hogy ne kelljen mélyebbre merészkednünk érzelmileg az „erő és becsület” jól hangzó csatakiáltásánál. Még úgy sem, hogy az új részben az érzelmes férfiak legérzelmesebbje, az angyali mosolyú Paul Mescal utánozza majd Crowe-t.

Persze nevethetünk, akár fel is háborodhatunk a felvetésen, hogy a császár lett volna a valódi áldozat, de csak úgy számít fő gonosznak a Joaquin Phoenix játszotta Commodus, ahogy a nagymacska, ha az antilopról nézünk dokumentumfilmet. Amint az oroszlánról szól a műsor, mindjárt annak szurkolunk, hogy elkapja a prédát, és legyen végre ennivaló az éhező kölykeinek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.