vaklárma

Nézőpontunk holtterében

Film

Így higgyünk el akármit, még a saját szemünknek is. 

Képzeljenek el egy mentálisan beteg, csúnyácska tinédzser fiút; mindenki félrenéz, ha meglátja, jó családba született ugyan, de ott sem foglalkoznak vele. Az anyja nincs is a képben, apját kizárólag az óriáscége vezetése érdekli, s persze a barátja, akivel minden projekten együtt dolgoznak és a (egyébként családi) vállalkozás jövőjét is vele tervezi a fia helyett. A szerencsétlen pária utolsó mentsvára az egyetlen nővére, aki (maga is nem kevés apakomplexusról árulkodva ezzel) fülig szerelmes a papa haverjába, és semmi más nem érdekli. Képzeljék el, amint ez a fiú térdre rogyva könyörög az apjának, hogy szeresse, az pedig magasról tesz rá. Valóban nem lenne bennünk semmi megértés, ha azt olvasnánk, hogy a fiú végső elkeseredésében utolsó eszközének a gyilkolást érezte? Nem, ez nem a Hogyan készült: Az iskolai lövöldöző című epizódja, hanem a Gladiátor Commodus császára, aki felé rendre elmulasztjuk alkalmazni híres empátiánkat, amint feltűnik a színen Russell Crowe (mondjuk, az vesse ránk az első követ, aki nem felejt el mindent, amint meglátja). Pedig érthető a gyilkos frusztráció, ezerszer láttunk már ilyet. Ha nem kapjuk meg a szeretetet azért, akik vagyunk, más viszont megkapja azért, mert remek katona, erényes, vagy jó lovas, olyan mellkasa van, hogy visszapattannánk róla, az izzadságtól fénylő karjai láttán meg… szóval, ha nem kapjuk meg a szeretetet feltétel nélkül, akkor be fogjuk hajtani félelemkeltéssel.

A film november 14-én mozikba érkező nagy költségvetésű visszatapsoltatása szintén az apa-fiú kapcsolatra épül majd, de azért nem kell aggódni, lesz benne elég vér, por és CGI majom ahhoz, hogy ne kelljen mélyebbre merészkednünk érzelmileg az „erő és becsület” jól hangzó csatakiáltásánál. Még úgy sem, hogy az új részben az érzelmes férfiak legérzelmesebbje, az angyali mosolyú Paul Mescal utánozza majd Crowe-t.

Persze nevethetünk, akár fel is háborodhatunk a felvetésen, hogy a császár lett volna a valódi áldozat, de csak úgy számít fő gonosznak a Joaquin Phoenix játszotta Commodus, ahogy a nagymacska, ha az antilopról nézünk dokumentumfilmet. Amint az oroszlánról szól a műsor, mindjárt annak szurkolunk, hogy elkapja a prédát, és legyen végre ennivaló az éhező kölykeinek.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.

 

Nacionalista internacionálé

Felejtse el mindenki az ósdi románozást vagy szlovákozást, a 2020-as évekre megújult a szélsőjobb: elsősorban a Nyugatot szidják egymás helyett. Június 9. után az Európai Parlamentben már pártcsaládjuk is van.