vaklárma

Százegyszerre is hiába

Film

A február a szerelem hónapja, feltehetően azért, mert ez ér véget a leggyorsabban.

Persze ez nem igaz, mert a szerelem mindent túlél. Minket is. Amikor már aktívan szeretnénk belepusztulni az érzésbe, az egyszeriben előbújik túlromantizált, rózsaszín jelmezéből, hogy megmutassa, valójában végig csak egy önkényes túlélési ösztön volt, amely jót kacag a gazdatesten, majd megragadja az ing­gallérjánál, és arccal a sárban ráncigálja el a következő nagy Ő-ig. És mindig nyer. Pedig amikor újra mosolyogni kezdünk a felugró üzeneteken, a felettes énünk, a barátaink és az izommemóriából begörcsölő gyomrunk (a pillangók, ahogy mondják) egyszerre csapnak a homlokukra. Nem csoda, hogy képtelenek vagyunk megakadályozni, hogy a történelem megismételje önmagát, ha nemhogy egy rezsimnek, de egy közepesen ronda valakinek is újra és újra el tudjuk hinni a propagandaszövegeit.

Természetesen nem kell ennyire tragikusan Adyra venni a figurát, van a szerelemnek jó oldala is. A gazdaságot például remekül mozgásban tartja, a Valentin-nappal pedig az év végi ünnepek utáni pangást – és a novemberi születésszámokat – is felpezsdíti. Ehhez nyújt segítséget a mozi, mely készségesen kínálja ilyenkor a témába vágó tartalmakat. Kezdi mindjárt a már címével is a fentiekre figyelmeztető A szerelem fáj, egy romantikus akcióvígjáték, amely február 6-tól érhető el a mozikban. A film főszereplője egy tankönyvi lúzernek látszó ingatlanos, aki azonban nem kevés meglepetést és titkot rejteget. Lezártnak hitt bérgyilkos múltja keresi, és – mivel a film mottója, hogy a múltaddal nem szakíthatsz – minden bizonnyal meg is találja. Ha a látottak elsőre önöknek is a Gyilkos járatot juttatják az eszükbe, nem kell mindjárt lappangó rasszizmus miatt önvizsgálódniuk, nem (csak) a verekedős ázsiai szereplők generálják az asszociációt, hanem az is, hogy a két filmet ugyanaz a produkciós cég készítette, amelyik ráadásul még számos más, jól sikerült akcióvígjátékot (Senki; A kaszkadőr) is jegyez. A trailerből ítélve egy izgalomtól, vértől és humortól sem mentes popcornmozi vár a filmre ellátogató párokra, de egy ilyet megnézni nem kifejezetten női vágy, így ellenszolgáltatást sem igazán várhatnak érte a férfiak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.