Az egyenlőség jól hangzó ideája épp olyan kolbász az emberiség elé belógatott horgászbot végén, mint például a boldogság. Elérni képtelenek vagyunk, arra viszont jó, hogy folyamatosan hajtson minket előre egy olyan cél felé, amiért nem tudunk nem küzdeni. Pedig ha létezik is, hosszan nem tudjuk fenntartani, maximum abban reménykedhetünk, hogy egyszer a mi fiunk, a népé ül majd odafent. Aztán ezzel is hogy’ jártunk legutóbb… Szóval az elnyomással szemben összesen nagyjából két lehetőségünk van: félni kitörni belőle és félni benne maradni. Lehet válogatni. De nem olyan komor a kép, amikor rájövünk, hogy ez is az előnyünkre válik. Az ember testi túlélését féltve anyagi, aztán látva, hogy azt is elveszik, szellemi párnacihákba rejtve menti át az értékeit. Mindazt a családi örökséget, gondolatot, tudást és reményt, amelyet mi már nem tudunk átjuttatni, a művészet gond nélkül eljuttatja bárhová. És hát ki emlékszik arra a nácira, aki végül megtalálta rejtekhelyén Anne Frankot vagy a felügyelőre, aki megfenyegette Ivan Gyenyiszovicsot az ébresztőnél? Ellenben a könyvek örökre fennmaradnak, úgyhogy amíg van félelemkeltés, van túlélés is.
Ennek bizonyítéka a január 23-án mozikba érkező A brutalista, mely film ráadásul kiválóan demonstrálja az elnyomás állandó jellegét is. Tóth László egy (fiktív) magyar építész, aki a II. világháború után Amerikába menekül, és innen szokott indulni a sikersztori: a zsenit felfedezik, megkapja a neki kijáró elismerést, dollár, kóla, hamburger. Arról már ritkábban szól a fáma, hogy mi van akkor, ha ott is kihasználják, ahová menekül a szerencsétlen. A Lászlót befogadó amerikai mágnás a bevándorlóra mint kedvének fenőkövére tekint, ha úgy tetszik, szenzációként, ha úgy, névtelen senkiként bánik vele, László pedig nem tud mit tenni, hiszen a hazafutás nem opció. A monumentálisnak ígérkező drámában a félig magyar, (tehát) szenvedni nagyon tudó Adrien Brody alakít majd feltehetően Oscar-esélyest, de ezen túlmenően is inkább a képi világával fog lenyűgözni minket a film, így mindenképpen moziban érdemes megnézni. Még ha a 3 óra 30 perces játékidő nem is erre ösztönözne.
Talán épp a háborús filmek miatt van, hogy a nagybetűs, állami szintű elnyomásról, fenyegető tányérsapkák, vaskos szövetkabátok és ma már csak múzeumban látható tankok jutnak eszünkbe, pedig nincs okunk efféle nosztalgiával gondolni a jelenségre. Az elnyomás itt van velünk, iPhone-t használ, gluténmentesen eszik és Twitter-posztokat ír. Ez itt és most történik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
