vaklárma

Félt, fél és félni fog

Film

Ó, elnyomás, társadalmunk örökmozgójának motorja, te.

Az egyenlőség jól hangzó ideája épp olyan kolbász az emberiség elé belógatott horgászbot végén, mint például a boldogság. Elérni képtelenek vagyunk, arra viszont jó, hogy folyamatosan hajtson minket előre egy olyan cél felé, amiért nem tudunk nem küzdeni. Pedig ha létezik is, hosszan nem tudjuk fenntartani, maximum abban reménykedhetünk, hogy egyszer a mi fiunk, a népé ül majd odafent. Aztán ezzel is hogy’ jártunk legutóbb… Szóval az elnyomással szemben összesen nagyjából két lehetőségünk van: félni kitörni belőle és félni benne maradni. Lehet válogatni. De nem olyan komor a kép, amikor rájövünk, hogy ez is az előnyünkre válik. Az ember testi túlélését féltve anyagi, aztán látva, hogy azt is elveszik, szellemi párnacihákba rejtve menti át az értékeit. Mindazt a családi örökséget, gondolatot, tudást és reményt, amelyet mi már nem tudunk átjuttatni, a művészet gond nélkül eljuttatja bárhová. És hát ki emlékszik arra a nácira, aki végül megtalálta rejtekhelyén Anne Frankot vagy a felügyelőre, aki megfenyegette Ivan Gyenyiszovicsot az ébresztőnél? Ellenben a könyvek örökre fennmaradnak, úgyhogy amíg van félelemkeltés, van túlélés is.

Ennek bizonyítéka a január 23-án mozikba érkező A brutalista, mely film ráadásul kiválóan demonstrálja az elnyomás állandó jellegét is. Tóth László egy (fiktív) magyar építész, aki a II. világháború után Amerikába menekül, és innen szokott indulni a sikersztori: a zsenit felfedezik, megkapja a neki kijáró elismerést, dollár, kóla, hamburger. Arról már ritkábban szól a fáma, hogy mi van akkor, ha ott is kihasználják, ahová menekül a szerencsétlen. A Lászlót befogadó amerikai mágnás a bevándorlóra mint kedvének fenőkövére tekint, ha úgy tetszik, szenzációként, ha úgy, névtelen senkiként bánik vele, László pedig nem tud mit tenni, hiszen a hazafutás nem opció. A monumentálisnak ígérkező drámában a félig magyar, (tehát) szenvedni nagyon tudó Adrien Brody alakít majd feltehetően Oscar-esélyest, de ezen túlmenően is inkább a képi világával fog lenyűgözni minket a film, így mindenképpen moziban érdemes megnézni. Még ha a 3 óra 30 perces játékidő nem is erre ösztönözne.

Talán épp a háborús filmek miatt van, hogy a nagybetűs, állami szintű elnyomásról, fenyegető tányérsapkák, vaskos szövetkabátok és ma már csak múzeumban látható tankok jutnak eszünkbe, pedig nincs okunk efféle nosztalgiával gondolni a jelenségre. Az elnyomás itt van velünk, iPhone-t használ, gluténmentesen eszik és Twitter-posztokat ír. Ez itt és most történik.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Móricka evangéliuma

Semmi nem áll távolabb a keresztény szellemiségtől, mint a magas áhítatossági kvóciensű elmélkedések magáról a Történetről, de talán egyetlen kifejezésforma sem produkált annyi fércművet, mint a film.

Rap-szódia

Misztikus hangulat, a forgószínpadon egy kettéhasított vár, eleve ferde elemekkel, amelyek épp eldőlni készülnek. A látvány (díszlet: Horesnyi Balázs) rögtön megteremti az alapérzetet: minden szétesni látszik Veronában a két család viszálya miatt. Egy cseppnyi költőiség még így is kerül mindennek a tetejébe: égi jelenségként érkezik Júlia ágya, ahol újdonsült férjével, Rómeóval elhálhatják a nászéjszakát.

Szegvár, retúr

Még előző kötetében, a Lányos apában írta Grecsó Krisztián, hogy két évtizede az édes­apjáról szeretne írni. „Gyakoroltam, készültem, megbocsátottam, fejlődtem, aztán felejtettem, kidobtam mindent, gyűlöltem, visszaestem.”

Vissza a kenguruhoz

„Mi az a gondolati, szemléleti újdonság, amely a csalogató, modern kísérőzenén, a színes képeken, a megvalósult filmben átsugárzik? Sajnos nem több, mint hogy a Levi’s vagy a Lee Cooper márkájú farmerdzseki alatt is doboghat becsületes munkásszív” – írták találóan A kenguru című filmről 1976-os bemutatója után a Filmvilágban.

Tájékozódunk

Egy héttel azután, hogy az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának illetékes szerve szankciós listára tette Rogán Antalt a magyarországi rendszerszintű korrupcióban betöltött szerepe miatt, összeült az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága.

A harmadik köztársaság kapujában

Száz napot kellett várnia a kormányalakítási felkérésre a pártvezető Herbert Kicklnek, noha az Osztrák Szabadságpárt az élen végzett a tavaly szeptemberi választáson. Az államelnök Alexander Van der Bellen mindent megtett, mégsem tudta elkerülni a szélsőjobboldal kormányba hívását.

Elveszett eszmények

  • Bretter Zoltán

Tudtuk, nem tudtuk, az elmúlt több mint kétszáz évben a következő gondolat szabta meg életünket: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata.” (Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: mi a felvilá­gosodás?)

Nem lehetetlen lekerülni az amerikai szankciós listáról, de bajos lesz a Rogán elleni szankció visszavonatása

Egy nappal azután, hogy az Egyesült Államok szank­ciós listára helyezte Rogán Antalt, a Miniszterelnöki Kabinetiroda miniszterét, a magyar kormány sajtója „David Pressman kicsinyes bosszújaként” igyekezett beállítani a történteket. Lázár János miniszter egye­nesen megfenyegette a nagykövetet: a későbbiekben „kerülje el ezt az országot”.

Hatvan, hetven, nyolcvan, száz puszta

Az autoriter rendszerek kiépülésének egyik legbiztosabb jele, hogy a vezető mellől lassan eltűnnek az egykori harcostársak. Ez általában az autoriter vezető hatalmának megszilárdulásával és korlátlanságának növekedésével egy időben történik. Helyüket a klán tagjai veszik át.