Kicsik és nagyok

A társadalmi olló pengéinek vészes távolodását felhozni már szinte infantilis törekvés, tehetősek, gazdagok, egyenlőbbek mindig is lesznek, de az átlagpolgár sem marad eszköz nélkül.

Övé a mennyek országa mellett az ön­ámítás minden ereje is. A kisember ugyanis bármit megtesz, csakhogy ne kelljen belátnia, hogy kimarad a jóból. Elvégre idelent zajlik a valódi élet, tudjuk ezt a társadalmi különbségeket problematizáló azon művészeti alkotásokból, amelyek a nagyobb vásárlói tábornak hízelegve fetisizálják a csóróságot.

„Királynak lenni az mámorító, de mi tudjuk azt, mi az igazi jó” – énekeljük ki az autó lehúzott ablakán egy 10 órás munkanap után sietve hazafelé. De miközben – mint az önelfogadást hirdető újság, amely fogyókúrás receptekkel ostromol – látványosan élvezzük középszerűnél is kiábrándítóbb életszínvonalunkat, folyamatosan igyekszünk ki is törni belőle. A lottó a materialisták istenhite, a kisember talán utolsó esélye. Ha nem is nyerünk, legalább minden héten feltehetjük a csiklandozó kérdést, hogy mire költenénk az óriási összeget. És akkor most mindenki bevallhatja magának, hogy hányadikként ugrik fel a listán az a pont, amelyik azt tárgyalja, kinek nem adna belőle. (Hamarabb, mint mondjuk egy állatmenhely támogatása? Hamarabb, ugye? Nem baj – ha már önámító magyarázatok – a pokolban úgyis több az ismerős, ott mindannyian találkozunk.)