Nem keresem a balhét – Toni Servillo színész-rendező

Színház

A nagy szépség sztárja színtársulatával járt Budapesten: Eduardo De Filippo Belső hangok című darabját adták elő két este is a MITEM fesztiválon. A színházi pofonokról, A nagy szépség zakóiról, az olasz cigiről és az olasz maffiáról is beszélgettünk.

magyarnarancs.hu: Szélnek ereszti a társulatát, ha épp filmezni megy?

Toni Servillo: Meteorológiai alapokon szervezem az életemet. Télen színház, nyáron film. A turnéinkat is ebben a rendszerben próbálom elhelyezni.  Én még soha nem hagytam faképnél a társulatomat. Egy percre sem. Ezt szó szerint vegye.

magyarnarancs.hu: Voltak nagy, utolsó pillanatbeli színházi beugrásai?

TS: Képzelje, nem, pedig kedvem lett volna hozzá, de a sors másként akarta. Olykor vannak rémálmaim, de a beugrás nem szerepel bennük.

magyarnarancs.hu: A nagy orosz színész és színházcsináló, Oleg Tabakov mondta (interjúnk vele itt), hogy az általa vezetett moszkvai művészszínházban nincs demokrácia. Szerinte a színházcsinálás nem demokratikus műfaj, szent abszolutizmusnak nevezte a nála uralkodó állapotokat. Egyetért?

TS: Részben igazat kell adnom a kollégának. Én vagyok a főnök, enyém a felelősség, és ha már magamra vállaltam, hogy irányt mutatok a társulatnak, akkor elvárom, hogy kövessenek. De amikor együtt dolgoztam nálam ismertebb, nagyobb, érettebb színészekkel, ők bizony megmondták, merre van az arra. De az abszolutizmus, még ha szent is, talán túl erős fogalom ide, én inkább úgy fogalmaznék, hogy az én színházamban a demokrácia némileg leegyszerűsített formája áll fenn.

false

 

Fotó: Németh Dániel

magyarnarancs.hu: A nagy színész kioktatja a rendezőjét – mondana példát is erre?

TS: Leo de Berardinis (2008-ban elhunyt neves olasz színházi színész, rendező – a szerk.) jut most az eszembe. Vele két különböző előadást is csináltunk, és az egyik épp Eduardo De Filippo egyik darabja volt.

magyarnarancs.hu: Toni Servillo, a rendező és Leo de Berardinis, a nagy színpadi színész De Filippo kapcsán leüvöltik egymás fejét a próbákon – valahogy így kell elképzelni a nézeteltérést?

TS: Valahogy így. Szerintem nem létezhet olyan dialektikus kapcsolat, amiben az üvöltözést meg lehetne spórolni. De azért, ha volt is konfliktus, mindig tudtam, hol a helyem, és ő is tudta, hol az övé. Üvöltöztünk, ő is, én is, de azt egy pillanatra sem gondoltam, hogy a helyébe léphetek. Már csak a kor iránti tisztelet okán sem gondolhattam ilyesmire. Nagyon fiatal voltam még, de sokat tanultam ezekből a kreatív üvöltözésekből.

magyarnarancs.hu: Pofon sosem csattant?

TS: Soha nem verekedtem színpadon. Magyarországon előfordulhat ilyesmi?

MN: Hogyne. Nem is olyan régen nagy pofon csattant egy budapesti színházban.

TS: Szerencsére velem még nem fordult elő. Se nem kaptam, se nem adtam.

magyarnarancs.hu: Privátilag sem?

TS: Utoljára kisfiúkoromban verekedtem, amikor mindenki verekszik. Rég volt, igaz se volt. Nem keresem a balhét.

A nagy szépség

A nagy szépség

 

magyarnarancs.hu: A Belső hangokban sok szó esik az álmok természetéről. Mint sokat utazó társulat, előfordult, hogy a nagy időeltérés és a jet lag miatt majdnem elaludt a színpadon?

TS: Nincs az a jet lag, amit az adrenalin és az erős színészi motiváció ne nyomna le. De amikor Los Angelesbe utaztam A nagy szépség és az Oscar-átadás miatt, előző este még a Belső hangokban léptem fel. Kibuszoztam a reptérre, felültem a gépre, kiszálltam Los Angelesben, be a ceremóniára, vissza a reptérre, haza a színházba. Jót aludtam utána.

magyarnarancs.hu: A nagy angol színész, Ralph Richardson 80 évesen játszotta el a Belső hangok főszerepét. Ön mindössze 56…

TS: Igen, ez volt az utolsó szerepe. Turné közben halt meg. Az én 56 évem közelebb áll a szerep korához, mint Richardson 80-ja, hiszen Eduardo magának írta a Belső hangokat. Lássuk csak, 1900-ban született, ’48-ban írta a darabot, szóval, Eduardo De Filippo fiatalabb volt, mint én most. Don Alberto nem fiatalembernek való szerep, de 50 felett már meg lehet csinálni.

Il Divo

Il Divo

 

magyarnarancs.hu: Az ötvenhez közel játszotta el Andreottit az Il Divo című filmben. Ott azért hozzá kellett öregednie a szerephez…

TS: Amit reggelente három óra kemény munkájával kentek fel rám, azt esténként két órán át mosták le rólam. Képzelheti, mit éltem át. A ráncosítás volt az igazi pepecselő munka. Nem voltam még 50, de egy bőven 70 éves embert kellett eljátszanom. Elképzeltem egy magas rangú főpapot, akit csak az egyház hercegének hívtam magamban, aztán elképzeltem egy nagyon katolikus és nagyon özvegy embert – aztán elképzeltem a kettőt egyben. Ez volt az én belső ráncosítási folyamatom.

magyarnarancs.hu: A nagy szépség DNS-ében – sokszor nyilatkozta – ott van a Dolce Vita. Kamaszként a nagy Fellini-színészekkel volt kiplakátolva a szobája?

TS: Nem, a Led Zeppelinnel.

magyarnarancs.hu: A nagy szépség csodás felöltői közül azért csak hazavitt párat?

TS: Néhány ruhával megajándékoztak belőle, de sem a vörös, sem a sárga zakót nem adták. De soha nem is hordanék ilyeneket.

false

 

Fotó: Németh Dániel

magyarnarancs.hu: Autogramot kért valaha is?

TS: Egyszer esett csak meg velem. A nagy Truffaut-színésztől, Jean-Pierre Léaud-tól, az Antoine Doinel-filmek főszereplőjétől kértem. Nagy levegőt vettem, és odaléptem hozzá. Most, hogy mondja, egyszer még egy nagy karmestertől is kértem.

magyarnarancs.hu: Játszott a Gomorrában, Roberto Saviano könyvének filmváltozatában. Amikor a szerzővel beszélgettünk (interjúnk vele itt), épp New Yorkban bujkált. Mit gondol, mikor lesz ismét szabad ember?

TS: Barátok vagyunk, tartjuk a kapcsolatot. Ugyanabból a városból, Casertából való, mint én is. Nagyon nehéz neki. Gondoljon csak bele: halálosan megfenyegették, rendőrök vigyázzák minden lépését. Hogy mikor lesz ennek vége? Ki tudja! A szervezett bűnözésnek ez az ága olyanokat ölt meg, akik beszéltek, de nem rögtön ölték meg őket, hanem 10-12 évvel később.

magyarnarancs.hu: Színészek estek már áldozatul az olasz maffiának?

TS: Nem.

magyarnarancs.hu: Ha végez az interjúkkal, meggyújtja majd a végig meggyújtatlanul maradt szivarját?

TS: Nem vagyok szivaros, de mégiscsak jobb egy meggyújtatlan szivar az ujjaim közt, mint egy meggyújtatlan cigaretta. Fénykoromban napi másfél doboz volt az adagom; amerikai cigi szóba sem jöhetett, csakis olasz márka, abból is az MS. Sajnos le kellett szoknom, de legalább a tapintás öröme megmaradt. Ezért szorongatom a szivart.

Neked ajánljuk