Különleges képzőművészeti, zenei, színházi alkotás a Sutra. Az éppen harminc éve létező Artus társulat saját nevét olvasta visszafelé, mintha önmaga belső formáját tárná fel, így jutott el a szútráig (ami afféle aforizma).
A szó eredeti jelentése fonál, dolgokat összekötő vonal, ez a jelentés az előadás minden jelenetében, vagyis inkább képében tetten érhető. Vonalak állnak össze és adnak ki váratlan képeket, fonállal szólaltatunk meg mi is egy drótból készült hangszert, drótfonál az írás is, amely csak árnyékban ad értelmes, olvasható képet.
Az Artus hatalmas tereiben, ebben az elhagyott, félig rehabilitált, fűtés nélküli gyárban (márciusban nem is szoktak játszani) a visszafele olvasás vagy tükröztetés az est alapmotívuma. A különleges esztétikájú, filozófiai mélységű előadás arról gondolkodik, hogy mi a látszat és mi a tükörképe. Mondhatni: isteni, értelmes tükörképe. Hogy ami a „valóságban” széteső, összefüggéstelen, az a tükörben – vetített képek, árnyékok, visszafele játszott mondatok – értelmes, koherens valamit ad ki. Egy nagy fehér díványon piros, furcsa alakzatokban kirakott gyurmakolbászok, melyek a háttérben, sok kamerával kivetítve összefüggő, harmonikus vonalat alkotnak.
Bár vannak bőven technikai eszközök, minden egyszerűnek tűnik, és főleg jelenlévőnek, azaz nincs semmi előre rögzítve. Mintha csak a jelen létezne. Az értelmetlen halandzsaszöveg rögzítve és visszafelé játszva értelmes beszéddé válik. Egy szép, ember méretű olajfán a húrok zeneként szólaltathatók meg, a játszók kottából zenélnek a fa húrjain. A valóság megismerhetetlen káosza pedig különös rendbe szerveződik egy másik, második dimenzióban. De a másik dimenziót nem ismerjük ki, csak néha válik láthatóvá, hallhatóvá az isteni terv, a jelentés, mintha földi halandókként csak a jelentés nélküli káoszt tapasztalnánk.
Artus Kortárs Művészeti Stúdió, március 21.
