Esemény

TeARTrum fesztivál

  • Kovács Bálint
  • 2012. október 28.

Színház

Az autómentes nap legjobb programja minden évben a színházi évadnyitó (most éppen: TeARTrum) fesztivál, amikor a színháziak befurakodnak az egész évben újabb és újabb helyeken felbukkanó egyenkézművesek és egyenkolbászosok standjai mellé. A kulturális intézmények lehetőséget kapnak, hogy játékosabb formában is megmutassák magukat a közönségnek, és egy hatalmas új réteget is megszólítsanak, aztán jobb esetben el is hitessék velük, hogy színházba járni a legjobb dolog a világon.

Csakhogy Magyarországon színház és marketing nem ápol egymással túl jó viszonyt: a legtöbben mindmáig nem tudtak kitalálni semmilyen ötletesebb és hatékonyabb önreklámozási formát, mint a szórólap-osztogatást és az 5-10 százalékos jegyárkedvezményt - ami pont annyit közöl a potenciális nézővel, hogy "semmi olyat nem gondolunk sem a következő premierünkről, sem saját színházunkról, amit ne lehetne kifejezni pár művész nevével és egy mű címével". És nem a pénzhiányról van szó: egy-egy játékos vetélkedő, a színészek ötletes performanszai, a színház valamely "részének" kipróbálhatósága vagy egy új bemutató világának tematikus megidézése nem kerülne semmibe. De idén minden eddiginél kevesebb jó ötlet színesítette a szombati Andrássy úti andalgást, és ennek csak egy - noha igen látványos - eleme volt az Új Színház korábban szokásos gigantikus térinstallációjának eltűnése, és a helyette kiköltöző jelentéktelen asztalka. Valakinek volt utcai előadásra alkalmas műsora - mint a Momentánnak vagy a táncosoknak -, de a legtöbben a gyerekfoglalkoztatókban vélték felfedezni a tökéletes megoldást, vagy abban, hogy színészek és igazgatók is a közönség rendelkezésére álltak (noha többnyire inkább a standok hátuljába bújva).

Igaz, a legrosszabb színházi utcafesztivál is jobb, mint a legjobb karácsonyi vásár - de ettől nem fog több ember színházba járni.

Andrássy út, szeptember 22.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.