Esemény

TeARTrum fesztivál

  • Kovács Bálint
  • 2012. október 28.

Színház

Az autómentes nap legjobb programja minden évben a színházi évadnyitó (most éppen: TeARTrum) fesztivál, amikor a színháziak befurakodnak az egész évben újabb és újabb helyeken felbukkanó egyenkézművesek és egyenkolbászosok standjai mellé. A kulturális intézmények lehetőséget kapnak, hogy játékosabb formában is megmutassák magukat a közönségnek, és egy hatalmas új réteget is megszólítsanak, aztán jobb esetben el is hitessék velük, hogy színházba járni a legjobb dolog a világon.

Csakhogy Magyarországon színház és marketing nem ápol egymással túl jó viszonyt: a legtöbben mindmáig nem tudtak kitalálni semmilyen ötletesebb és hatékonyabb önreklámozási formát, mint a szórólap-osztogatást és az 5-10 százalékos jegyárkedvezményt - ami pont annyit közöl a potenciális nézővel, hogy "semmi olyat nem gondolunk sem a következő premierünkről, sem saját színházunkról, amit ne lehetne kifejezni pár művész nevével és egy mű címével". És nem a pénzhiányról van szó: egy-egy játékos vetélkedő, a színészek ötletes performanszai, a színház valamely "részének" kipróbálhatósága vagy egy új bemutató világának tematikus megidézése nem kerülne semmibe. De idén minden eddiginél kevesebb jó ötlet színesítette a szombati Andrássy úti andalgást, és ennek csak egy - noha igen látványos - eleme volt az Új Színház korábban szokásos gigantikus térinstallációjának eltűnése, és a helyette kiköltöző jelentéktelen asztalka. Valakinek volt utcai előadásra alkalmas műsora - mint a Momentánnak vagy a táncosoknak -, de a legtöbben a gyerekfoglalkoztatókban vélték felfedezni a tökéletes megoldást, vagy abban, hogy színészek és igazgatók is a közönség rendelkezésére álltak (noha többnyire inkább a standok hátuljába bújva).

Igaz, a legrosszabb színházi utcafesztivál is jobb, mint a legjobb karácsonyi vásár - de ettől nem fog több ember színházba járni.

Andrássy út, szeptember 22.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.