Az Artus 100 ölelés című évadnyitó előadása szívmelengető emlékmű lehet, ha végképp felszántják és bevetik majd sóval a hazai független táncszínházi szcéna alkotóhelyeit. Arról szól, amire a legnagyobb szükség van manapság: az apró szilánkokra tört szeretetet, törődést, megbecsülést igyekszik helyreállítani mindenféle romantikus önsajnálat nélkül, a keleti kultúrák kegyetlen etikai kódexeit megidézve, szembeállítva azt a modern kori humanizmussal. Debreceni Márton rendező-koreográfus, a darab egyik táncosa azt a hagyományt viszi tovább, amit Goda Gábor, az Artus vezetője húsz-egynéhány évvel ezelőtt elkezdett. Nem törődik a műfaji korlátokkal, vakmerően dolgozik szöveggel, meghökkentő színpadi installációkkal és anyagokkal, valamint élő kortárs zenésszel Lukács Miklós cimbalomművész személyében. A tánc egymásba fűződő kontakt mozdulatok sora, aminél plasztikusabban ölelést és annak hiányát kifejezni nem lehet, a zene improvizatív, egyszerre születik a mozdulatokkal a színpadon, így válnak láthatóvá a zaklatott hangsorok.
Koncert, tánc és képzőművészet szürreális egymásba kapaszkodása ez, ami idézi a Nagy József-féle Jel Színház hangulatát. Úgy tűnik, a nyolcvanas évek nagy "táncgenerációja" lázadásának szintézise valósul meg annak szépségeivel és zsákutcás idealizmusával együtt. Valamiféle tiszteletadás és megörökítés, ám ahogy Nagy Csilla tánc közben levedli a menyasszonyi ruhát, vagy éppen feledhetetlenül szép, hínárhajú, tejben úszó sellővé változik, ez a boldogságlátomás úgy lép át a nyomasztó jelenen, és próbálgatja a jövő lepkeszárnyait.
Artus Stúdió, szeptember 21.
