Pély Barnabás: Nehéz meghatározni, hogy pontosan mit is jelent a tudás. Rengeteg olyan jó zenész van és volt is, aki a szó klasszikus értelmében nem értett a zenéhez. Vegyük például Louis Armstrongot. Nem véletlenül lett belőle világhírű énekes, miközben alig volt hangja. De sokan vannak Magyarországon is, akik igenis értenek a zenéhez.
Pedellus: Ha jól tudom, te a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végeztél. Miért lesz egy képzett zenészből egy popbanda tagja?
PB: Nincsenek miértek. Ha sok embernek akarsz zenélni, akkor döntened kell. Vannak bizonyos stílusok, amelyek csak egy-egy réteget érdekelnek. Nyolc évig zenéltem egy viszonylag szűk szubkultúrának. Úgy éreztem, előre kell lépni. Találnom kellett egy saját stílust, amellyel több emberhez tudok szólni. Egyébként a dzsessz is megmaradt, a mai napig énekelek a Jazzpressionben.
P: Nem érzed mégis úgy, hogy aprópénzre váltod a tudásod?
PB: Szerintem az a lényeg, hogy az ember közöljön valamit a dalaival és gyönyörködtessen. Ha ez nem jön össze úgy, ahogy elképzelted, akkor "a szent fát félretedd". Amikor több emberhez akarunk szólni, akkor nagyon fontos a szövegvilág. Többek között ezért nem írunk angolul számokat. Mert magyar emberekhez szeretnénk szólni, itt, Magyarországon. Nagyon fontos, hogy a muzsikus mit akar elmondani a zenéjével.
P: Miért, mit akar elmondani?
PB: Ezek nem ördöngös dolgok. Inkább egyfajta jóérzés. Ha van is kritika a szövegben, akkor az azért, hogy nyilvánvalóvá váljon, számomra mi helyes és mi helytelen. Nehéz ezt megfogalmazni. Valami pozitívat szeretnék adni. Úgy tudnám leginkább megragadni, hogy mi az, amit sosem énekelnék el: olyasmit, hogy "megyünk lopni, megyünk lopni". (Dopeman slágere - a szerk.) Mert mi van, ha egy gyerek meghallgatja, tetszik neki, és úgy gondolja, ezt kell tenni? Inkább arról halljon, hogy milyen szép dolog a szerelem. Azt szeretném elérni, hogy két ismeretlen ember, amikor hallgatja a zenémet, egymásra nézzen: "Figyelj, iszunk egy sört? Persze." Ennyi elég is; a legfontosabb az, hogy az emberek nyissanak egymás felé.
P: Még főiskolás korodban kezdődött a popkarriered. Hogyan barátkoztak meg ezzel a tanáraid?
PB: Örömmel fogadták. Egyszerűen tetszett nekik. Ez egy normális dolog, amit számos sztereotípia vesz körül. Pedig maga Babos Gyula, a dzsesszgitár tanszak vezetője például Katona Klárinak - aki egyébként a felesége - ír zenét. Toto zenészei csinálták Michael Jackson Thrillerjét, ami azért a világ egyik legjobban eladott lemeze. Sokan igyekeznek persze minden egyes művészi megnyilvánulást a "színvonalas" vagy a "gagyi" kategóriába besorolni, de ez szerintem egyfajta merevség jele.
P: Akkor személy szerint sem tartod fontosnak, hogy egy zenész értsen ahhoz, amivel foglalkozik? Ha így van, egyszerűbben is lehettél volna popzenész.
PB: A szaktudás persze fontos. De nem úgy, ahogy gondolnád. Inkább arról van szó, hogy létezik egy alapréteg, amire, ha már megvan, nem kell figyelni. Lehet foglalkozni a többivel. Ha én nekiállnék könyvet írni, lehet, hogy az úgy nézne ki, mint egy könyv, de valószínűleg nem lenne jó könyv. Mert nem értek hozzá. Nem ismerem azokat a szabályokat, amelyeket áthághatnék. Azt hiszem, a kohézió hiányozna az egészből. Ennyit jelent a szaktudás. Én zenész vagyok, ehhez értek. És fontosnak tartom, hogy magas színvonalon csináljam.
P: A zenélés mellett tanítasz is.
PB: Most végzett az első évfolyamunk. Nagyon tehetséges társaság. De volt, aki megbukott a záróvizsgán, mert akárki nem kaphat bizonyítványt. Pedig előre megmondtam, hogy itt sírás lesz a vége. Elmondtam, hogy hol látok hibákat, hol kell majd javítani. Időnként muszáj szembenézni a problémákkal, mert csak így juthatunk eredményre. Viszont arra nagyon büszke vagyok, hogy az első tanítványomat, aki bejött hozzám órára, felvették most a főiskolára. Harmincöten jelentkeztek idén a három helyre.
P: Ezek szerint a zeneakadémiai felvételi a cél?
PB: Valóban céljaink közé tartozik, hogy felkészítsük a hallgatóinkat a dzsessz tanszakra. Tanulnak zeneelméletet, zenetörténetet, zongorát; ez utóbbi oktatását némileg "felturbóztuk", jobban kell tudniuk, a nem dzsesszzongora szakosoknak is, mint az a főiskolai felvételin követelmény. Nem baj, ha valaki zenész létére sokáig tanul. Mostanában már szinte alapkövetelmény, hogy mindenkinek legyen diplomája. Egyre inkább így van ez a zenészek esetében is, főleg külföldön.
P: Egy külföldi klubban csak nem kérdezik meg, hogy "fiam, látom, hogy tudsz zenélni, de van-e felsőfokú papírod"?
PB: Az a felsőfokú papír azért elég nagy önbecsülést is ad. De ott vannak például a külföldi ösztöndíjak is. Ha valaki nagyon jó, kimehet külföldre, szerez valami ösztöndíjat, és akkor már meg is oldódtak az anyagi problémái. Bár az okoz némi gondot, hogy Magyar-országon nincs egyetemi dzsesszképzés, csak főiskolai, a magyar diplomát pedig csak néhány helyen ismerik el a világon.
P: Te nem tervezed, hogy külföldre menj?
PB: Régebben tervezgettem én is. De az az igazság, hogy jól érzem magam itthon. Kiépült már itt az életem. Egyre több ember függ tőlem, egzisztenciális értelemben is, nem hagyhatom őket cserben. Persze biztos jó lenne kimenni valahova két évre, tengeni-lengeni. De ez nekem már nem az igazi. Én szeretem Magyarországot. Sokszor voltam külföldön, úgy érzem, felszínesebb ott az élet. Itthon pillanatok alatt meg tudok ismerkedni valakivel, komoly dolgokról tudunk beszélgetni, aztán egyikünk jobbra, másikunk balra, és sose látjuk többet egymást. Kint ez nem megy.
P: Igaz, hogy teológiát is tanultál?
PB: Igaz. Még az együttes indulásakor jártam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karára. Sajnos kirúgtak.
P: Miért?
PB: A zenekar miatt. Nem ment egyszerre a kettő. Nagyon sokat kellett volna tanulni, én pedig a próbák miatt nem tudtam. Pedig ez még csak a hitoktatói szak volt, ami jóval lazább, mint a teológusképzés.
P: Visszatérve a tanításra: mennyire gondolod komolyan? Eszedbe jutott már, hogy a főiskolán is oktathatnál?
PB: Igazság szerint a főiskolára tanítani hívni szokták az embert. Természetesen nagy örömmel tanítanék ott, ha egyszer eljön az ideje. Akkor csak kivételes tehetségekkel foglalkozhatnék, ami gyönyörű dolog. Úgy gondolom, ez olyasmi, mint egy casting. Nem lehet kilincselni, az igazgató majd hív, ha pont te illesz bele a koncepciójába. A Lauschmannba is úgy hívott Mits Gergő (azóta a United basszusgitárosa - a szerk.), aki ezt az egészet kitalálta. Persze ott az is fontos szerepet játszott, hogy barátok vagyunk, de ezzel nincs is semmi baj. A barátság nagyon lényeges egy tanári karban. A munka csak úgy megy igazán jól, ha nincs furkálódás.
P: És mire képzed a tanítványaidat? Fiú énekesnek vagy "rendes" zenésznek?
PB: Ez egy komoly iskola: dzsesszzenészeket képzünk. Ahhoz, hogy tanítványaink mint zenészek a zenésztársadalomban szocializálódjanak, kell hogy legyen igazi szakmai végzettségük. Kétfajta zenész van: a klasszikus zenész és a dzsesszzenész. Mi igyekszünk komoly zenei alaptudást adni, és egyik lényeges elvünk, hogy sokoldalúságra biztassuk a tanítványainkat. A dzsessz különben is kevert műfaj, a bluestól a bossanováig ezerféle stílust foglal magában. Lehet, hogy később a tanítványom hip-hopot fog játszani, de előbb meg kell tanulnia az alapokat. Így képessé válik arra, hogy belehelyezkedjék egy zenei közegbe.
P: Meglátásod szerint csak "komoly" zenéből meg tud élni ma egy zenész Magyarországon?
PB: Ami engem illet, némi pénz befolyik a tanításból. A klubzenélésből is összejön valamennyi. Igazából aki tehetséges, és ebből akar megélni, az valószínűleg képes rá. De ez kevés ahhoz, hogy eltartson az ember egy családot. Eltengődni persze lehet, de azért sok mindent nem engedhetnék meg magamnak. Például biztos, hogy akkor nem ezen a helyen találkoznánk. És nem ide járnék vacsorázni. Inkább megkérném a csajomat, hogy főzzön otthon virslit. Amit persze néha így is megteszek. De azt hiszem, akkor is boldog lennék. Ha pedig lehetőség adódik arra, hogy mást is lehet csinálni, akkor miért ne.
