A lepkék népes és világszerte elterjedt rendje (Lepidoptera) már régóta az emberiség szinte osztatlan csodálatának tárgya - habár némely lepkefélék, továbbá szinte valamennyiük lárvaformája (ti. a hernyók) inkább undort vált ki finnyás embertársainkból. Van azonban egy önmagában is népes családjuk, mely nemtől és kortól függetlenül jeges rémületet okoz mindenkinél, akibe egy cseppnyi is szorult a háziasszonyi lelkületből. A ruhamolyfélék (Tineidae) családjának már a neve is rettenetes - hát még amikor megtudjuk, hogy a 16 alcsaládra és további 170 alcsaládba nem sorolható nemre bontható família több ezer fajnak ad otthont! Szinte valamennyien holt szerves anyaggal táplálkoznak, tartozzék az a spájzhoz, a nappalihoz, az erdő avarszintjéhez vagy valamely emlős porhüvelyéhez.
Csapdába esett molyok
Fotó: Narancs
Felruház az Otthon Áruház
A ruhamolyfélék legnépszerűbb fajtársukról kapták nevüket, de legtöbbjük életmódja csupán abban mutat hasonlóságot, hogy lárváik, azaz hernyóik a holt természet kínálta jószágokon élnek. Mondjuk, korhadékot, lehullott leveleket, szárított növényi anyagokat (langyos!, langyos!), szőrméket, tollakat, ruhákat, szőnyegeket (forró, forró!) ropogtatnak jó nagy étvággyal. Meg kell hagyni, néhány fajuk a még élő (de inkább haldokló példányokhoz tartozó) anyagot sem vetik meg - ők beteg fákon rágódnak. Számos fajuk egyenesen gombák és zuzmók (ezek, ugye, maguk is zöldmoszat-gomba, illetve cianobaktérium-gomba szimbionták) befalására specializálódott: angolul például gombamolyoknak is hívják a kiterjedt lepkecsaládot. Csak az egzotikum kedvéért említenénk, hogy akad olyan nemzetségük (Ceratophaga), ráadásul a tárgyalandó ruhamolyformák alcsaládjában, melynek fajai (pontosabban azok lárvái) a napi betevő keratint halott gerincesek, azon belül is főleg emlősök szarvából és patájából nyerik - egyikük étlapján kitüntetett módon az elpusztult teknősök páncélja szerepel!
Ha már a ruhamolyformáknál tartunk: ezeken belül találjuk meg a legtöbb ruha-, szőnyeg-, párna- és ágynemű-károsító imposztort is. Nem kevés van belőlük - nehéz pontos becslést adni, de a világon legalább százas nagyságrendben találunk olyan lepkeféléket, amelyek kamaszkorukat jórészt más kelengyéjének és ruhatárának tönkretételével töltik. S bár az entomológia és a háztartási horror-legendárium a hírhedt, nálunk is igen elterjedt kártevők között tartja számon, mondjuk, az árulkodó nevű szűcsmolyt (Tinea pellionella) is, a sok delikvens között alapvetően két faj egyedeinek (és az ő kedves édesanyjuknak) nevét szokták emlegetni. A takácsmoly (Trichophaga tapetzella) például az egyik legelterjedtebb háztartási kártevő: ahol ember él, ott rálelhetünk, amiből arra is következtethetnénk, hogy szeret minket - habár lehet, hogy csak önző érdekei vezérlik. E lepke fesztávolsága a szakirodalom szerint 14-18 milliméter, ami főleg elméleti jelentőségű: amíg él, addig időnk, amikor holt, akkor (néhány szakembert leszámítva) kedvünk és gusztusunk nincs méregetni. Tipikusan éjszakai életet él: vonzza a mesterséges fény, a hamis csillogás, amiben megint csak hasonlít szokásos főbérlőihez. Két pár szárnya közül az első számúak egy testközeli grafitszürke és egy külső, világosszürke, tört fehér árnyalatú sávra oszlanak, aminek leginkább abban van jelentősége, hogy megkülönböztessük a szalmasárga közönséges ruhamolytól. Lényegesebb ennél, hogy lárvái a szobában, a háztartás más helyiségeiben és a szabadban is megélnek, lévén lebontó jellegű organizmus, amely tollak, állatbőrök, madárfészkek anyagán élősködik: ezeket vagy mesterséges hasonmásaikat megtalálja szobánkban és ruhásszekrényeinkben is. A bőr ülőgarnitúrára tán ez a faj jelenti a legnagyobb veszélyt (már ha a durva házibulikat és a pajkos házi kedvenceket kivesszük a sorból), de rámozdulnak a szőrmékre és más állati eredetű anyagból (például gyapjúból) készült textíliákra is. A kis lárvák sajátos járatokat rágnak e matériákba, amiket hernyóselyemhez hasonló szövedékkel bélelnek ki. Hernyóként töltött életciklusuk több mint egy év - utána kikelnek, s az imágó (a tulajdonképpeni lepke) már nem eszik pólót és szőnyeget, viszont a nőstény idővel oda rakhatja petéit.
Az "igazi" ruhamoly (Tineola biselliella) a tankönyvi háztartási kártevő - elterjedésének csak a naftalin szab határt. Könnyű felismerni: első szárnyai csillogó vagy áttetsző arany-, illetve szalmasárgák (ilyen színű foltot hagy a falon, miután rávertünk egy alaposat). Szárnyának fesztávolsága némileg kisebb, mint a takácsmolyé, de ez csekély vigasz az okozott károkért (a feltűnést is jobban kerüli, mint amaz). El sem hinnék, de a szabadban is tenyészik, s kifejlett hernyói át is telelnek. A hol fűtött, hol magától meleg (esetleg légkondicionált) hajlékunkban évente akár négy nemzedék is felcseperedhet - szorgalmas csócsálás kíséretében, hiszen a kosztüm addig is kitart! A hernyóknak minden mást (például bébitápszert) megelőzve keratinra van szükségük egészséges fejlődésükhöz: ezek rostos, szerkezetalkotó fehérjék, melyek legtipikusabban a bőr, a szőr (haj), köröm (továbbá, mint már említettük, pata és tülök) formájában fordulnak elő háztartásunkban. Vesztünkre mi is ilyen természetes, állati eredetű anyagokkal burkoljuk be magunkat, továbbá szobánkat és bútorainkat - márpedig a ruhamoly lárvái imádják a gyapjúból vagy hernyóselyemből készült ruhaneműket, de nem vetik meg az ágytollat, a matracok szőrtömését és a filcet sem. Alkalmi igénytelenségüket mutatja, hogy más híján a padlózat repedéseibe hullott hajszálakon és törmeléken is megélnek. (Ezek a modern kártevőkutatást sok szempontból megelőlegező óperzsa, zoroasztriánus mitológia szerint amúgy is Ahrimán, a gonosz princípium, a legyek és más csúszómászók és, figyelem!, a ruhákat s a gabonát felzabáló daivák urának martalékai lesznek.) A lepkehernyók többségétől eltérően a ruhamoly lárvájának nincs végtagja, így csak kúszni bír, továbbá a táplálékából készített, jól felismerhető, kevéssé gusztusos (viszont hordozható!) fonadékcsőben él.
Dúlásának nyomai szembetűnők: a megcsócsált táplálékán (például kedvenc pólónkon) lelt, szabálytalanul elszórt lyukrágások, a világos ürülékcsomók és a már említett, a megrágott anyagból szőtt fonadékcsövek. A ruhamoly-félék elleni harc összetett, sokrétű tevékenységsort kíván. Elsődleges fontosságú a ruhaállomány, a szőnyegek és bútorzat rendszeres átmozgatása, tisztítása (porszívózás!), szellőztetése. A rendszeresen hordott és mosott ruhákat nem nagyon támadják be - sőt, a már rég hordott darabok napon történő átszellőztetését is rosszul viselik. Az sem árt, ha a ritkábban hordott darabokat (persze gondos tisztítás után) jól záródó ládában, zacskóban tartjuk. Akadnak persze gyilkos eszközeink, melyek hagyományosan az ellenük való küzdelmet szolgálják (már tenyerünkön kívül). Indíthatjuk a házilepke-irtást speciális molyirtó (vagy általános rovarirtó) szerekkel, nem kell mindjárt a nagykalapáccsal kezdenünk. Rendelkezésünkre állnak szofisztikáltabb szerek, mint a meglehetős hatékonyságú kámfor és levendula (ezek illatát valamiért tényleg nem kedvelik - kár, hogy néha mi sem...) vagy az áthatóan büdös szaga ellenére régebben széleskörűen alkalmazott naftalin (ennek kiváltására akadnak modernebb molyűzők, jórészt klórozott szénhidrogének) is.
És persze ne feledkezzünk meg a feromonokkal kibélelt lepke-, illetve molycsapdákról sem - igaz, ezek leginkább a már kifejlett, éppen ezért a ruházatra veszélytelen imágókat tudják rabul ejteni.
Fába szorult féreg
A ruhamolyfélék nem is annyira a névadó ruhákra vagy a bútorzat kitüntetett elemeire vannak rákattanva - elég csak utalni a raktári molyformák alcsaládjára. Itt találjuk, sok más testvérével együtt, a raktári gabonamolyt (Nemapogon granellus), mely néhány fényiloncaféle kártevő lepkével együtt a háziasszonyok másik nagy ellensége. Anyagiakban kifejezve (és szigorúan kamraméretekben!) akkora kárt nem tudnak ugyan tenni, mint télikabátot és perzsaszőnyeget zabáló rokonaik, de az undok étkezési szokásaik által kiváltott kellemetlenség, valamint a szakmai önérzetből is fakadó szégyen sem kevés! A raktári gabonamolyt leginkább szürkésbarna színű, sötétebb, elmosódott foltokkal telehintett első szárnyáról lehet felismerni. No meg arról, hogy petéit a mi eledelünkbe rakja: legyen az bármiféle szárított növényi anyag, gomba, növényi magvak, különös tekintettel a gabonafélékre, azok lisztjeire és egyéb őrleményeire. Ebből már meg is kaptuk kedvenc táplálékai listáját: liszt, gríz, pirospaprika, más fűszerőrlemények, gyógynövények, száraztészta, szárított gomba, olajos magvak s nem utolsósorban a müzli! Sokan tapasztalhatták azt is, hogy a jól lezárt üvegben tárolt száraz növényi élelmiszerben is feltűntek kártételének cáfolhatatlan bizonyítékai: a gusztustalan, hernyófonalakkal összekötött csomók, melyek között ott rejtőzik a lárva (hernyó). Súlyosabb esetben a kikelt lepkék is megfigyelhetők az életre kelt müzliben - bizonyos eltérő normák szerint élő közösségekben (kollégium) ez akár spektákulumként is szolgálhat. Nos, ebben sincs semmi csoda: a gabonamoly (vagy az aszalványmoly) ez esetben már "beköpte", telepetézte táplálékunkat, mielőtt gondosan elzárhattuk volna. Ráadásul ez is igen szapora fajta: egy évben két nemzedéke is kifejlődik (a második hernyói áttelelnek a szabadban is!). A kifejlett gabonamolyok már visszahúzódó életmódot élnek. Mellőzik az embernek készült kajákat, sőt a mesterséges fényt is kerülik, s inkább sötétben rajzanak (s utóbb petéznek). A raktári molyok és a hozzájuk hasonló gusztusú (kicsit távolabbi) rokonaik, a fényiloncafélék (közöttük a főleg raktárakban, malmokban aktív lisztmoly, készletmoly, illetve a háztartásokban is gyakori, sűrű, ürülékkel teli fonadékfátylairól könnyen felismerhető aszalványmoly) ellen leginkább a gyorsaság segít. Együnk el mindent előlük, lehetőleg minél hamarabb - életterük és táplálékuk rendszeres átmozgatását amúgy sem kedvelik. Érdekes taktika még a frissen megvásárolt száraz élelmiszer mélyhűtőbe helyezése: az apró kártevők nem nagyon bírják a hideget.
