Volt egy nyomasztó látomásom úgy hétévesen. Egy korlátvasra tekeredve előadóestet nézek, harminc év múlva, és így látom viszont az akkori énemet. Csak azért volt furcsa, amikor már végképp beteljesedni látszott mindez, mert a Cseh Tamás-féle idők óta talán előadóesten sem voltam. Irodalom és szálgitár verzión tuti, hogy nem. Vagy ha igen, a felénél elmenekültem.
Egy ilyen eseménynél nagy a rizikó. Valószínűleg az a legfontosabb, hogyan fut egymásba az előadó meg a mű, felülírja-e egyik a másikat, vagy jól ki van-e egyensúlyozva a dolog, meg hogy a közönség egy rideg műtőben vagy egy baráti italmérésben érzi-e magát. Plusz vagy mínusz katarzis.
Jó, hogy az egész itt a kellemesebb felé tért el. Az alapművel sincs baj, A bogyósgyümölcskertész fia kifejezésből szinte már kultusz lett, és tényleg legalább annyira vicces, mint az öntvénytisztító király. A meseszerű címke a nép egyszerű gyermekét rejti, aki érzékeny, de nem faragták selyemfából; vagyis Háy Jánost, a középnemzedék jelentős íróját. A lényeg, hogy teljesen emberszerű. A műben persze "csak" egy vidéki fiú, akinek az apja bogyósgyümölcs-mérnök, valójában ribizliültetvényes. A településen, ahol él, a kölykök dinamittal fogják a békát, nem tudnak angolul, mégis rákendrollt énekelnek, és néha eljutnak Siófokra is. Nevetni való, néha meg szorongató. Aztán a srác felkerül Budára, egy vajszínű Ladán jön, és itt éli tovább a 70-es évek kollégista mindennapjait. Beavatások, szerelmek, haverok, álmok Amerikáról, BAH-csomópont, Búfelejtő, felnőtté válás. Erről szól a kvázidarab is. Rátóti Zoltán - voltak már előadóestjei és van zenekara (Neil Young Sétány) - kegyes volt, és úgy válogatta a kötet szövegeit, hogy kevesebb legyen a fájdalom és több a vidámság. Otthon volt a történetben, de ügyesen a háttérben maradt. A versekhez maga szerezte a zenét, és attól én féltem, de korrekten lavírozott, a korra jellemző betétdalokat - például az Omegától - nem játszotta végig. Nem volt körítés, díszlet, lámpavariálás, így teremtett olyan hangulatot, mintha egy szobában lennék vele, egy bulin mondjuk '78-ban, ahol a hátamat egy hideg vasnak nyomom. Csináltak nekem egy egészen szerethető világot a gyerekkoromból, a nővérem kamaszkorából, egy kis angyali agyagból meg persze rengeteg ribizliből.
Csak a helyet tudnám feledni. De általában így vagyok ezzel, sosem ülök kényelmesen, amikor fontos dolog történik velem.
Havonta egyszer látható, és kifejezetten ajánlom azoknak, akik úgy érzik, hogy a lelkük már teljesen elslájmosodott.
Budapesti Kamaraszínház, 2005. október 21.
