Viktor Jerofejev: A jó Sztálin Senki se gondolja, hogy a botrányos témákhoz és írói megoldásokhoz elõszeretettel nyúló Jerofejev új könyvében primerben mesélne a szovjet generalisszimuszról. Nem, és noha az egész mûvet árnyként követi a Nagy Tanító szellemisége, az orosz író még csak nem is kizárólag a sztálini korszakról ír. A jó Sztálin tehát nem valamiféle orosz nyelvû, Béládi-Krausz típusú olvasmányos monográfia Sztálinról, hanem egy, az ötvenes évek közepétõl fokozatosan párizsi öntudatra ébredõ szovjet diplomatagyerek apakönyve. Az "apám, a mûvelt kultúrattasé" és az "apám, a kém" végpontok közé kifeszített kötéltánc során Jerofejev egy-egy hosszabb aprólékos elemzés kedvéért szándékosan megakasztja a haladást, de Az orosz széplány és az Élet egy idiótával után megint sûrû, de szinte letehetetlen regénnyel rukkolt elõ. A jó Sztálin, a megfejtetlen rejtvény Jerofejev apja, akinek társaságában Yves Montand, Simone Signoret és Pablo Picasso is feltûnik.
A Moszkvában és Berlinben már tavaly megjelentetett családregény a Sztálin tolmácsaként, Molotov titkáraként, majd párizsi kulturális attaséként, végül kegyvesztett, de büszke öregemberként bemutatott szovjet diplomata története. Jerofejev tolla alatt az apa képe folyamatosan át- meg átrajzolódik, ahhoz hasonlóan, ahogy az Esterházy Péter rajzolta apafiguránál a Javított kiadásban: az utólag, részben felróható cselekedetek mozgatóit keresi a felnõtt gyerek és az író, egyszerre megértõen és vádlón.
- szami -
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005, 423 oldal, 2700 Ft
****
Twopointeight: Twopointeight Amennyiben elfogadjuk, hogy az utánzás a hízelgés magasabbik foka, úgy a svéd rockzenészek nagyobbik halmazát a gazsulálás nagymestereinek kell tekintenünk. Az északi rockerek többnyire Amerika hangjait másolják a megtévesztésig hûen, de ha arról van szó, megbirkóznak õk a brit hangképekkel is, amint arra a Twopointeight a legjobb friss példa.
Ha módjuk van rá, nézzék meg a zenekar Red Eye címû videoklipjét (megtekinthetõ a banda honlapján: www.twopointeight.net), az nagyon beszédes: az egyik csávó fején GBH-taraj virít, a másik meg olyan flanelinget és prolisapkát visel, amilyenben utoljára a London Calling idején mutatkozhattak az emberek az East End irányába vezetõ ködös utakon. Ám amint ezek a nagyon fiatal fiúk a húrok közé csapnak, ez az egész jelmezbál rögvest értelmet kap. Habár ezek a zenészek tényleg csupán a panelek, fõképp a Clash paneljeinek újrarendezését tûzték célul maguk elé, ahogyan megvalósítják ezt, az megemeli az egész vállalkozást. Mindkét gitáros énekel, s míg az egyik inkább csak a vagány ordítozásban jó, a másiknak olyan fantasztikusan érdes hangja van, mintha már a falepkét is a maróan füstös stockholmi presszókban tologatta volna. E két hang szenvedélyes dallamai bélelik ki az elsõtõl az utolsóig lehengerlõ számokat - akkora elánnal vezetnek elõ itt mindent, ahogyan teszem azt a Hives hiperaktív óriáscsecsemõi szokták, szóval az ellenállásra nincs nagy sansz. A Twopointeight debütáló anyaga ugyanakkor elsõsorban a kaliforniai Rancid 1995-ben megjelent parádés munkájával, az ÉAnd Out Come The Wolvesszal állítható párhuzamba: ott kerekedett utoljára ilyen mámorító slágerszemle a hasonló helyrõl hozott anyagból.
Fél csillagot muszáj lenyesni az eredetiség hiánya miatt, amúgy az év punklemeze.
- greff -
Muse Entity, 2005
**** és fél
Gólem, avagy a bálványok tündöklése és bukása Babits Antalnak, a kitûnõ klarinétmûvésznek sikerült megcsinálnia a szezon elsõ olyan darabját, amelynél nagyon kínosan érzi magát az ember. M. Kecskés András koreografált, Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga fõkántora és Dénes Zsuzsánna pedig énekel, és kár, hogy színészkednek is.
Kezdésként árnyjátékot láthatunk. A vásznon film fut: az aranyborjú története, majd a rómaiak bevonulása Jeruzsálembe, végül a Soá borzalmai. Eközben M. Kecskés és Góbi Rita árnyait szemlélhetjük, amint egymásra rogynak és kapálódznak. Az élõ zenét klarinétok és harsona szolgáltatják. Díszletként a színpadon jelen van még a fõkántor és Dénes asszony. Mint tisztes ortodox házaspár, egy asztal mellett olvasgatnak. Elkezdõdik valami rosszabb: elindul egy nyolcvanas éveket idézõ animáció, amit még Janicsák István is megirigyelhetne. Elég annyi, hogy Cybergólem a címe.
A szín hirtelen Lõw rabbi lakásává változik. A gólem, azaz M. Kecskés András életre kel, majd váratlanul táncolni kezd. Aztán Góbi Rita lép közbe, aki valamiért ráad M. Kecskésre egy kabátot, miközben a fõkántorék rémülten recitálnak. Ekkor a gólem megõrül, és szétzúzza a színpadot. Az immáron kislánynak öltözött Góbi mélázva ül a színpad közepén, míg hátul M. Kecskés felragadt egy tükörre. Egyébként a gólem mint a tökéletes férfi koncepciója húzódik meg a háttérben.
- Mama -
Fõvárosi Mozgó Mûvek Társulata, Merlin Színház, 2005. október 20.
* és fél
RUBICON 2005/8 Sokadszor ismételjük magunkat: ismét kiváló számmal jelentkezett a jeles és népszerû történelmi folyóirat. A lapszám gerincét egy fiatal pécsi történész alapos tanulmánya adja: Vitári Zsolt a német náci párt, az NSDAP történetét elemzi a törpepárti kezdetektõl az állampárti "fénykoron" át a dicstelen végig, amelyre kis híján ráment az egész ország. A téma csak látszólag magától értetõdõ - a háború utáni közvélekedés ugyanis magától értetõdõen monolitnak és egyfejûnek vélte a teljes náci párt- és állami gépezetet. Ám az utóbbi évtizedek kutatásaiból kiderült: a valóságban számos, egymással is ütközõ kompetenciákkal és hatáskörökkel bíró szervezet néha meglehetõsen anarchisztikus összjátékát tapasztalhatta a világ látszólag egységes akaratként - míg a Führert jobbára csak a külpolitika, no meg a hadvezetés kérdései foglalkoztatták, addig belpolitikai kérdésekben sokszor mások akarata érvényesült. Ebben a tekintetben jut fontos szerep az NSDAP-nek, amely a "romantikus" kezdetektõl igyekezett behálózni a társadalom egész szövetét, s a hatalomátvétel után végül sikerült is elérnie, hogy alap- és rétegszervezetei jelen legyenek Németország legeldugottabb sarkában is. A párt ezáltal nem csupán a döntéshozó, de sokszor a végrehajtó, sõt a szociális és jóléti szférát is maga menedzselte - talán csak az SS bírt nagyobb hartalommal -, s épp ez magyarázhatja a náci uralom széles körû elfogadottságát, sõt kifejezett népszerûségét. S persze ez még csak a lap elsõ kétharmada - akad itt ezen túl még egy informatív jubileumi Koestler-tanulmány (Körmendi Zsuzsa) és három, a sakk történetét tárgyaló dolgozat (Csom Etelka, Szilágyi Péter, Rácz Árpád) - különösen tanulságos közülük az utolsó, a Bobby Fischer pályafutását a vele foglalkozó FBI-akták tükrében tárgyaló írásmû, amelybõl pontosan követhetõ, miként bolondult meg teljesen egy kivételes sakkzseni.
- barotányi -
498 Ft
*****
Varró Dániel - Presser Gábor Túl a Maszat-hegyen címû zenés kalandjátéka a költõ könyvébõl dobbant, de mégis egészen máshová érkezik. A Budapest Bábszínház új bemutatója jó a gyerekeknek, de még jobb a felnõtteknek, kivált azoknak, akik értékelni tudják Grosschmid Erik fantasztikus bábjait. Muhi Andris bájos kisfiú, Maszat Janka bájos kislány, de van itt kalóz, bús piros vödör meg Paca cár, meg Morzsányi Géza. A Babaarcú démon és a Náthás angol költõ úgyszintén felejthetetlen. Grosschmid bátran szertelen a színek és formák használatában, ötletes a stílusok kifigurázásában, markáns a jellemzésben.
Fogalmam sincs, hogyan, de varázslatos világot teremtenek az alkotók a színpadra: a ferde tükör csak egyik eleme annak a trükkhalmaznak, amely segít életre kelteni az áldozatos Muhi Andris kalandos hadviselését a piszkosak, azaz a pacák ellen. Maga a tér is több tér: a ferde színpadon és a föléje boruló ferde tükrön kívül van egy harmadik része is, a tükör mögött. Mondom, tényleg nem tudom, hogyan nem láttam a bábszínészeketÉ
Mert csak a bábok léteztek, akik egyrészt Varró Dániel szellemes, sziporkázó sorait mondták, másrészt Presser Gábor sajátos, dörmögõs és színes zenéjére éltek. Kovács Géza rendezõ kivált a tempóra ügyelt; a kalandok, fordulatok jó ritmusban követik egymást, a csúcspontok pedig szépen föl vannak vezetve, ki vannak tartva - legjobb példa erre a biztosan gyorsan slágerré váló kalózdal, ezt Presser maga (is) énekli. Akárcsak a piros bús vödör dalát - piros és bús, tényleg.
Jó a csapat a bábszínházban - már máskor is észrevettem. A fõszerepekben Kovács Judit és Ellinger Edina észrevehetetlenül ügyes, Bassa István Partvis Attilája és Semjén Nóra Babaarcú démonja lenyûgözte a közönséget, és hát evidens igazságtalanság említetlenül hagyni a többieket, a terjedelem korlátozott volta sem indok, legföljebb magyarázat: minden és mindenki jó; parádés este volt.
- ki -
Budapest Bábszínház, október 7.
*****
PUCCINI: IL TABARRO; LEONCAVALLO: PAGLIACCI A Metropolitan Opera 1994-es szezonjának nyitó elõadásán rögzített két verista opera - A köpeny és a Bajazzók -, bár nem túl gyakran szerepel mûsoron egy estén, illik egymáshoz. Mindkettõ hétköznapi, szinte banális szerelmi dráma, mindkettõben hirtelen sûrûsödnek az események, és mindkettõ gyilkossággal végzõdik. A köpeny atmoszféráját valódi keserûség, a Bajazzókét tettetett vidámság uralja - és persze mindkettõben jókora szenvedéllyel, hatalmas zenekari legatókon hömpölyög a dráma. James Levine jó formában vezényel, a muzsikában dúló viharok nem slamposan, hanem pontosan közvetítik a nagy érzelmeket. A szereposztás különlegessége a tenorok, Plácido Domingo és Luciano Pavarotti rivalizálása. Szerintem Domingo gyõz. Neki A köpeny Luigija ekkor már régi szerepe, fekszik neki a szólam, és el tudja hitetni a szajnai dokkmunkás elkeseredett szerelmét. Pavarotti elõször énekli Caniót, és a legtöbb, amit el lehet róla mondani, hogy énekli. Amilyen súlyos (testileg), annyira súlytalan. A tekintete üres, amit a videorendezõ Brian Large gyakori közelijei le is lepleznek. A többi fõszereplõ kettõz, és nem is akárhogy. Juan Pons mindkét darabban, de különösen a Bajazzókban robusztus és átható. A legjobb azonban Teresa Stratas, aki nem a legnagyobb hang, de jelentõs kifejezõerõ birtokosa, és kitûnõ színésznõ. A Pucciniban érzékeny és ideges, a Leoncavallóban a valódi és mímelt érzelmek széles skáláján játszik. A rendezések a hetvenes évek felújításai; Fabrizio Melanóé erõsen közepes (mintha még nem találták volna föl a világítási effektusokat), Zeffirellié a korábban filmen is kipróbált neorealizmus színpadi változata. Kissé passé, de múzeumnak egészen jó.
- káté -
Deutsche Grammophon
****
Marcel Möring: Mûrepülés Az 1957-ben született holland író kisregényének szereplõi mindahányan félresiklott sorsú emberek. A mesélõ David Speijer már tizenéves gyerekként imád és tud is fõzni, ehhez képest felnõttként külvárosi játékboltot vezet; anyja egy hirtelen támadt ötlet hatására életcéljának az "emberiségen" való segítést tûzi ki, s közben nem veszi észre, hogy családja széthullik; apja, Philip a repülés megszállottja, de egy ifjúkori baleset után többet sosem száll föl - és így tovább. Ez a mindent átható és meghatározó idegenség egyszerûen van: létállapot. Igaz, kialakulásának okai lassan kiderülnek. Philip zsidó, és a német megszállás napján összevész gyártulajdonos apjával, aki a rokonságért és az alkalmazottaiért érzett felelõsségre hivatkozva nem hajlandó elmenekülni. David apja Angliába szökik, s csak a háború után tudja meg, hogy Hollandiában maradt családja elpusztult - amit a férfi soha nem hever ki. A megváltást elhozni hivatott létstratégia, a többdoboznyi repülõgépmodell készre szerelése nem más, mint önbecsapás; s az apa reménytelen élete a fiúéban prolongálódik.
"Az idegen nem az, aki egy bizonyos országban idegen, hanem (...) aki magát is annak tartja" - írja Möring a Múlt és Jövõ Hollandok és zsidók alcímet viselõ 2003/2-es tematikus számában. A Mûrepülés hõseit nehéz volna ennél találóbban jellemezni. Ám hogy történetükben (amely nem "fut ki" sehova) létleletet vagy csak valami trendi nyavalygást kapunk-e, azt döntse el ki-ki maga.
B. I.
Noran, 2005, fordította: Gera Judit, 122 oldal, 1600 Ft
****
Légcsavar Az egyenes beszéd híveiként kifejezetten kedves mûfajunk a repülõs thriller. Aki ilyesmire adja a fejét, nagyot nem hazudhat: akár a turistaosztályra, akár a business-classra szól a jegyünk, privát ügyeink úgyis a csomagtérbe szólítanak. A repülõs thrillerben természetesen a gépé a fõszerep, jelen esetben egy kisvárosnyi Boeingé, melyet, mint afféle örök egzotikumot, napestig is elnézegetnénk. Tulajdonképpen itt kellene abbahagyni, a fejedelmi géptest megmutogatása után azonban Jodie Foster magamutogatása következik, ami, bár nem marad el a színésznõ homlokráncolós, középkori standardjaitõl, még egy ma született thrillerrajongót sem fog különösebben felajzani. A 10 000 méter magasan kislányát keresõ anya megformálása inkább zsebpénzszerzõ akció, mintsem alakítás, és bár Jodie becsülettel lejátszik egy teljes turistaosztálynyi statisztát, mindez egy igazoltan nagy színésznõtõl inkább a szakmai minimum, mintsem valós teljesítmény. A Légcsavar amúgy játékideje nagy részében a kellemes bornírtság jegyében telik, kínosba is csak akkor fordul, amikor a kamera mögött rejtõzõ kreatívok okosabbak akarnak lenni a maguk által vállalt középszernél. E rettegett pillanat akkor jön el, amikor a forgatókönyvíró a politikai korrektség nevében egy politikailag inkorrekt pillanatot engedélyez kétségbeesett fõhõsünknek, aki - lám-lám, milyen gyarló még egy hõs is - elsõ felindulásában arabforma útitársában véli felismerni a gyerekrabló terroristát. Ennyi azonban még belefér. A Légcsavar semmivel sem roszszabb, mint egy lefóliázott repülõ-ebéd: íze nem sok, de a célnak megfelel.
- köves -
A Fórum Hungary bemutatója
** és fél
