Nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2005. október 27.

Zene

visszhang

Viktor Jerofejev: A jó Sztálin Senki se gondolja, hogy a botrányos témákhoz és írói megoldásokhoz elõszeretettel nyúló Jerofejev új könyvében primerben mesélne a szovjet generalisszimuszról. Nem, és noha az egész mûvet árnyként követi a Nagy Tanító szellemisége, az orosz író még csak nem is kizárólag a sztálini korszakról ír. A jó Sztálin tehát nem valamiféle orosz nyelvû, Béládi-Krausz típusú olvasmányos monográfia Sztálinról, hanem egy, az ötvenes évek közepétõl fokozatosan párizsi öntudatra ébredõ szovjet diplomatagyerek apakönyve. Az "apám, a mûvelt kultúrattasé" és az "apám, a kém" végpontok közé kifeszített kötéltánc során Jerofejev egy-egy hosszabb aprólékos elemzés kedvéért szándékosan megakasztja a haladást, de Az orosz széplány és az Élet egy idiótával után megint sûrû, de szinte letehetetlen regénnyel rukkolt elõ. A jó Sztálin, a megfejtetlen rejtvény Jerofejev apja, akinek társaságában Yves Montand, Simone Signoret és Pablo Picasso is feltûnik.

A Moszkvában és Berlinben már tavaly megjelentetett családregény a Sztálin tolmácsaként, Molotov titkáraként, majd párizsi kulturális attaséként, végül kegyvesztett, de büszke öregemberként bemutatott szovjet diplomata története. Jerofejev tolla alatt az apa képe folyamatosan át- meg átrajzolódik, ahhoz hasonlóan, ahogy az Esterházy Péter rajzolta apafiguránál a Javított kiadásban: az utólag, részben felróható cselekedetek mozgatóit keresi a felnõtt gyerek és az író, egyszerre megértõen és vádlón.

- szami -

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005, 423 oldal, 2700 Ft

****

Twopointeight: Twopointeight Amennyiben elfogadjuk, hogy az utánzás a hízelgés magasabbik foka, úgy a svéd rockzenészek nagyobbik halmazát a gazsulálás nagymestereinek kell tekintenünk. Az északi rockerek többnyire Amerika hangjait másolják a megtévesztésig hûen, de ha arról van szó, megbirkóznak õk a brit hangképekkel is, amint arra a Twopointeight a legjobb friss példa.

Ha módjuk van rá, nézzék meg a zenekar Red Eye címû videoklipjét (megtekinthetõ a banda honlapján: www.twopointeight.net), az nagyon beszédes: az egyik csávó fején GBH-taraj virít, a másik meg olyan flanelinget és prolisapkát visel, amilyenben utoljára a London Calling idején mutatkozhattak az emberek az East End irányába vezetõ ködös utakon. Ám amint ezek a nagyon fiatal fiúk a húrok közé csapnak, ez az egész jelmezbál rögvest értelmet kap. Habár ezek a zenészek tényleg csupán a panelek, fõképp a Clash paneljeinek újrarendezését tûzték célul maguk elé, ahogyan megvalósítják ezt, az megemeli az egész vállalkozást. Mindkét gitáros énekel, s míg az egyik inkább csak a vagány ordítozásban jó, a másiknak olyan fantasztikusan érdes hangja van, mintha már a falepkét is a maróan füstös stockholmi presszókban tologatta volna. E két hang szenvedélyes dallamai bélelik ki az elsõtõl az utolsóig lehengerlõ számokat - akkora elánnal vezetnek elõ itt mindent, ahogyan teszem azt a Hives hiperaktív óriáscsecsemõi szokták, szóval az ellenállásra nincs nagy sansz. A Twopointeight debütáló anyaga ugyanakkor elsõsorban a kaliforniai Rancid 1995-ben megjelent parádés munkájával, az ÉAnd Out Come The Wolvesszal állítható párhuzamba: ott kerekedett utoljára ilyen mámorító slágerszemle a hasonló helyrõl hozott anyagból.

Fél csillagot muszáj lenyesni az eredetiség hiánya miatt, amúgy az év punklemeze.

- greff -

Muse Entity, 2005

**** és fél

Gólem, avagy a bálványok tündöklése és bukása Babits Antalnak, a kitûnõ klarinétmûvésznek sikerült megcsinálnia a szezon elsõ olyan darabját, amelynél nagyon kínosan érzi magát az ember. M. Kecskés András koreografált, Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga fõkántora és Dénes Zsuzsánna pedig énekel, és kár, hogy színészkednek is.

Kezdésként árnyjátékot láthatunk. A vásznon film fut: az aranyborjú története, majd a rómaiak bevonulása Jeruzsálembe, végül a Soá borzalmai. Eközben M. Kecskés és Góbi Rita árnyait szemlélhetjük, amint egymásra rogynak és kapálódznak. Az élõ zenét klarinétok és harsona szolgáltatják. Díszletként a színpadon jelen van még a fõkántor és Dénes asszony. Mint tisztes ortodox házaspár, egy asztal mellett olvasgatnak. Elkezdõdik valami rosszabb: elindul egy nyolcvanas éveket idézõ animáció, amit még Janicsák István is megirigyelhetne. Elég annyi, hogy Cybergólem a címe.

A szín hirtelen Lõw rabbi lakásává változik. A gólem, azaz M. Kecskés András életre kel, majd váratlanul táncolni kezd. Aztán Góbi Rita lép közbe, aki valamiért ráad M. Kecskésre egy kabátot, miközben a fõkántorék rémülten recitálnak. Ekkor a gólem megõrül, és szétzúzza a színpadot. Az immáron kislánynak öltözött Góbi mélázva ül a színpad közepén, míg hátul M. Kecskés felragadt egy tükörre. Egyébként a gólem mint a tökéletes férfi koncepciója húzódik meg a háttérben.

- Mama -

Fõvárosi Mozgó Mûvek Társulata, Merlin Színház, 2005. október 20.

* és fél

RUBICON 2005/8 Sokadszor ismételjük magunkat: ismét kiváló számmal jelentkezett a jeles és népszerû történelmi folyóirat. A lapszám gerincét egy fiatal pécsi történész alapos tanulmánya adja: Vitári Zsolt a német náci párt, az NSDAP történetét elemzi a törpepárti kezdetektõl az állampárti "fénykoron" át a dicstelen végig, amelyre kis híján ráment az egész ország. A téma csak látszólag magától értetõdõ - a háború utáni közvélekedés ugyanis magától értetõdõen monolitnak és egyfejûnek vélte a teljes náci párt- és állami gépezetet. Ám az utóbbi évtizedek kutatásaiból kiderült: a valóságban számos, egymással is ütközõ kompetenciákkal és hatáskörökkel bíró szervezet néha meglehetõsen anarchisztikus összjátékát tapasztalhatta a világ látszólag egységes akaratként - míg a Führert jobbára csak a külpolitika, no meg a hadvezetés kérdései foglalkoztatták, addig belpolitikai kérdésekben sokszor mások akarata érvényesült. Ebben a tekintetben jut fontos szerep az NSDAP-nek, amely a "romantikus" kezdetektõl igyekezett behálózni a társadalom egész szövetét, s a hatalomátvétel után végül sikerült is elérnie, hogy alap- és rétegszervezetei jelen legyenek Németország legeldugottabb sarkában is. A párt ezáltal nem csupán a döntéshozó, de sokszor a végrehajtó, sõt a szociális és jóléti szférát is maga menedzselte - talán csak az SS bírt nagyobb hartalommal -, s épp ez magyarázhatja a náci uralom széles körû elfogadottságát, sõt kifejezett népszerûségét. S persze ez még csak a lap elsõ kétharmada - akad itt ezen túl még egy informatív jubileumi Koestler-tanulmány (Körmendi Zsuzsa) és három, a sakk történetét tárgyaló dolgozat (Csom Etelka, Szilágyi Péter, Rácz Árpád) - különösen tanulságos közülük az utolsó, a Bobby Fischer pályafutását a vele foglalkozó FBI-akták tükrében tárgyaló írásmû, amelybõl pontosan követhetõ, miként bolondult meg teljesen egy kivételes sakkzseni.

- barotányi -

498 Ft

*****

Varró Dániel - Presser Gábor Túl a Maszat-hegyen címû zenés kalandjátéka a költõ könyvébõl dobbant, de mégis egészen máshová érkezik. A Budapest Bábszínház új bemutatója jó a gyerekeknek, de még jobb a felnõtteknek, kivált azoknak, akik értékelni tudják Grosschmid Erik fantasztikus bábjait. Muhi Andris bájos kisfiú, Maszat Janka bájos kislány, de van itt kalóz, bús piros vödör meg Paca cár, meg Morzsányi Géza. A Babaarcú démon és a Náthás angol költõ úgyszintén felejthetetlen. Grosschmid bátran szertelen a színek és formák használatában, ötletes a stílusok kifigurázásában, markáns a jellemzésben.

Fogalmam sincs, hogyan, de varázslatos világot teremtenek az alkotók a színpadra: a ferde tükör csak egyik eleme annak a trükkhalmaznak, amely segít életre kelteni az áldozatos Muhi Andris kalandos hadviselését a piszkosak, azaz a pacák ellen. Maga a tér is több tér: a ferde színpadon és a föléje boruló ferde tükrön kívül van egy harmadik része is, a tükör mögött. Mondom, tényleg nem tudom, hogyan nem láttam a bábszínészeketÉ

Mert csak a bábok léteztek, akik egyrészt Varró Dániel szellemes, sziporkázó sorait mondták, másrészt Presser Gábor sajátos, dörmögõs és színes zenéjére éltek. Kovács Géza rendezõ kivált a tempóra ügyelt; a kalandok, fordulatok jó ritmusban követik egymást, a csúcspontok pedig szépen föl vannak vezetve, ki vannak tartva - legjobb példa erre a biztosan gyorsan slágerré váló kalózdal, ezt Presser maga (is) énekli. Akárcsak a piros bús vödör dalát - piros és bús, tényleg.

Jó a csapat a bábszínházban - már máskor is észrevettem. A fõszerepekben Kovács Judit és Ellinger Edina észrevehetetlenül ügyes, Bassa István Partvis Attilája és Semjén Nóra Babaarcú démonja lenyûgözte a közönséget, és hát evidens igazságtalanság említetlenül hagyni a többieket, a terjedelem korlátozott volta sem indok, legföljebb magyarázat: minden és mindenki jó; parádés este volt.

- ki -

Budapest Bábszínház, október 7.

*****

PUCCINI: IL TABARRO; LEONCAVALLO: PAGLIACCI A Metropolitan Opera 1994-es szezonjának nyitó elõadásán rögzített két verista opera - A köpeny és a Bajazzók -, bár nem túl gyakran szerepel mûsoron egy estén, illik egymáshoz. Mindkettõ hétköznapi, szinte banális szerelmi dráma, mindkettõben hirtelen sûrûsödnek az események, és mindkettõ gyilkossággal végzõdik. A köpeny atmoszféráját valódi keserûség, a Bajazzókét tettetett vidámság uralja - és persze mindkettõben jókora szenvedéllyel, hatalmas zenekari legatókon hömpölyög a dráma. James Levine jó formában vezényel, a muzsikában dúló viharok nem slamposan, hanem pontosan közvetítik a nagy érzelmeket. A szereposztás különlegessége a tenorok, Plácido Domingo és Luciano Pavarotti rivalizálása. Szerintem Domingo gyõz. Neki A köpeny Luigija ekkor már régi szerepe, fekszik neki a szólam, és el tudja hitetni a szajnai dokkmunkás elkeseredett szerelmét. Pavarotti elõször énekli Caniót, és a legtöbb, amit el lehet róla mondani, hogy énekli. Amilyen súlyos (testileg), annyira súlytalan. A tekintete üres, amit a videorendezõ Brian Large gyakori közelijei le is lepleznek. A többi fõszereplõ kettõz, és nem is akárhogy. Juan Pons mindkét darabban, de különösen a Bajazzókban robusztus és átható. A legjobb azonban Teresa Stratas, aki nem a legnagyobb hang, de jelentõs kifejezõerõ birtokosa, és kitûnõ színésznõ. A Pucciniban érzékeny és ideges, a Leoncavallóban a valódi és mímelt érzelmek széles skáláján játszik. A rendezések a hetvenes évek felújításai; Fabrizio Melanóé erõsen közepes (mintha még nem találták volna föl a világítási effektusokat), Zeffirellié a korábban filmen is kipróbált neorealizmus színpadi változata. Kissé passé, de múzeumnak egészen jó.

- káté -

Deutsche Grammophon

****

Marcel Möring: Mûrepülés Az 1957-ben született holland író kisregényének szereplõi mindahányan félresiklott sorsú emberek. A mesélõ David Speijer már tizenéves gyerekként imád és tud is fõzni, ehhez képest felnõttként külvárosi játékboltot vezet; anyja egy hirtelen támadt ötlet hatására életcéljának az "emberiségen" való segítést tûzi ki, s közben nem veszi észre, hogy családja széthullik; apja, Philip a repülés megszállottja, de egy ifjúkori baleset után többet sosem száll föl - és így tovább. Ez a mindent átható és meghatározó idegenség egyszerûen van: létállapot. Igaz, kialakulásának okai lassan kiderülnek. Philip zsidó, és a német megszállás napján összevész gyártulajdonos apjával, aki a rokonságért és az alkalmazottaiért érzett felelõsségre hivatkozva nem hajlandó elmenekülni. David apja Angliába szökik, s csak a háború után tudja meg, hogy Hollandiában maradt családja elpusztult - amit a férfi soha nem hever ki. A megváltást elhozni hivatott létstratégia, a többdoboznyi repülõgépmodell készre szerelése nem más, mint önbecsapás; s az apa reménytelen élete a fiúéban prolongálódik.

"Az idegen nem az, aki egy bizonyos országban idegen, hanem (...) aki magát is annak tartja" - írja Möring a Múlt és Jövõ Hollandok és zsidók alcímet viselõ 2003/2-es tematikus számában. A Mûrepülés hõseit nehéz volna ennél találóbban jellemezni. Ám hogy történetükben (amely nem "fut ki" sehova) létleletet vagy csak valami trendi nyavalygást kapunk-e, azt döntse el ki-ki maga.

B. I.

Noran, 2005, fordította: Gera Judit, 122 oldal, 1600 Ft

****

Légcsavar Az egyenes beszéd híveiként kifejezetten kedves mûfajunk a repülõs thriller. Aki ilyesmire adja a fejét, nagyot nem hazudhat: akár a turistaosztályra, akár a business-classra szól a jegyünk, privát ügyeink úgyis a csomagtérbe szólítanak. A repülõs thrillerben természetesen a gépé a fõszerep, jelen esetben egy kisvárosnyi Boeingé, melyet, mint afféle örök egzotikumot, napestig is elnézegetnénk. Tulajdonképpen itt kellene abbahagyni, a fejedelmi géptest megmutogatása után azonban Jodie Foster magamutogatása következik, ami, bár nem marad el a színésznõ homlokráncolós, középkori standardjaitõl, még egy ma született thrillerrajongót sem fog különösebben felajzani. A 10 000 méter magasan kislányát keresõ anya megformálása inkább zsebpénzszerzõ akció, mintsem alakítás, és bár Jodie becsülettel lejátszik egy teljes turistaosztálynyi statisztát, mindez egy igazoltan nagy színésznõtõl inkább a szakmai minimum, mintsem valós teljesítmény. A Légcsavar amúgy játékideje nagy részében a kellemes bornírtság jegyében telik, kínosba is csak akkor fordul, amikor a kamera mögött rejtõzõ kreatívok okosabbak akarnak lenni a maguk által vállalt középszernél. E rettegett pillanat akkor jön el, amikor a forgatókönyvíró a politikai korrektség nevében egy politikailag inkorrekt pillanatot engedélyez kétségbeesett fõhõsünknek, aki - lám-lám, milyen gyarló még egy hõs is - elsõ felindulásában arabforma útitársában véli felismerni a gyerekrabló terroristát. Ennyi azonban még belefér. A Légcsavar semmivel sem roszszabb, mint egy lefóliázott repülõ-ebéd: íze nem sok, de a célnak megfelel.

- köves -

A Fórum Hungary bemutatója

** és fél

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.