Fura egy műfaj a thrash metal: nagyjából egyenlő - elérhetetlen - magasságokban trónol néhány elképesztően nagy név, legfelül a Slayer, majd a Kreator, a Destruction, a Sodom, a Testament - és a San Franciscó-i Exodus. A középszer pedig egész egyszerűen nem látható a thrashben - az ilyen stílusú bandák egy ideje már nem tudnak valódi áttörést elérni, csak akkor, ha valami merőben újat nyújtanak, mint a Sepultura a törzsi beütésével, vagy a neo-thrash műfaj naprakészebb zászlóvivője, a Machine Head. Utóbbi vonalba tartozik az Arch Enemy is. Így aztán a műfaj hívei gond nélkül ismerhetik az összes számottevő thrashbandát, és kisebbfajta ünnep minden új lemez. Hát még, ha kettő is megjelenik nagyjából egyszerre, pláne, ha mindkettő ennyire rendben van.
Az Exodusban fennállásának negyedszázada alatt megfordultak már a Metallica, a Machine Head, a Slayer és a Testament különböző tagjai, és akkor még nem is beszéltünk a legendás Hunolt-Holt gitárosduóról - bár közülük jelenleg csak Gary Holt húzza még mindig a bandában (ő viszont alapító tag). Ahogy az elvárható, vérbeli, jófajta thrashnótákból sorakoztat fel épp egyórányit új lemezük első része (a folytatás elméletileg jövőre várható), a már megszokott szövegekkel (csak néhány cím: The Garden Of Bleeding, Funeral Hymn, Children Of A Worthless God - sebaj, nem elsősorban a sorok mögötti mély intellektusért szeretjük őket). Remek, pengeéles hangzás, folyamatos kétlábgép, mélyre hangolt gitárok - Hunolt nélkül is simán leviszik az ember fejét, az ellenkezőjétől ne tartson senki. Ahogy azt kell, csuklóból.
És ha már földbedöngölés, meg kell jegyezni, hogy a svéd Arch Enemy Rise Of The Tyrantjánál az elmúlt egy-két évben nem kezdődött lemez erősebben, már ami az első fél percet illeti. A magasra tett lécet aztán simán sikerül megugraniuk. Úgy dübörög rajtunk végig ez az ötvenperces lemez, hogy észre se vesszük, és már vége is van. Sem a tempó nem mérséklődik a lemez végéig - mindössze egy háromperces, átvezető pihenést iktattak be -, sem a zene változatossága: csak kapkodjuk a fejünket, úgy váltják az eszeveszett gyors verzéket a remek gitárszólók, azokat meg a göteborgi melodikus bandákat idéző dallamos intermezzók, hogy aztán újra kezdődjön a zúzás. És igen, az a valahonnan hat láb mélyről feltörő üvöltés tényleg a fotón látható szőke hölgy torkát dicséri.
Nuclear Blast, 2007; Century Media/EMI, 2007
