Nyolc kis kritika

  • .
  • 2007. november 22.

Zene

Nyolc kis kritika

RICHARD STRAUSS: ARIADNÉ NAXOS SZIGETÉN Frivol és geil - a szerzőre jellemző stiláris jegyek ebben az operában szerencsésen elegyednek. Az előjáték buffo stílusban fogant, arról van szó benne, hogy a "szent művészet" befogadhatja-e a populáris commedia dell'artét. Az eredetileg az Úrhatnám polgár című Moliére-színmű alapján készült Hofmannsthal-librettó kőgazdag mecénása az idő rövidsége miatt egy műsorba kényszeríti egy ambiciózus ifjú szerző új darabját és a rögtönzést. A kettő együttes előadása maga a Strauss-opera cirka másfél órás törzse, amelyben az elhagyott Ariadnét búskomorságából kimenti Bacchus isten, hogy egy wagneriánus finálé apoteózisában egyesüljenek. Ma posztmodernnek neveznénk az ilyesmit. A bécsi Staatsoper 1976-os előadása nyomán playback technikával készült film zenei része autentikus, amiért a karmester Karl Böhm szavatol. A látvány viszont gyarló. Filippo Sanjust fantáziátlan, rosszul világított, stilizálatlan kulisszák közé merevített rendezése a kor színvonalán is középszerű. A vokális minőséget képviselő Gundula Janowitz nemcsak "szép, büszke, mozdulatlan" Ariadné, hanem energiátlan és kifejezéstelen is, ráadásul - furcsa, de igaz - pöszének látszik. René Kollo hősleg működő Bacchusa a vicces szőlőkaróval legalább valamilyen. A nagy szám, aki megéri a pénzét: az akkor frissen felfedezett Edita Gruberová Zerbinettája. Győzi a gyilkos koloratúrákat, és még kedves is. Minden megváltozik, ha egy új isten érkezik - énekli Bacchusra értve. Az előadásban egy új istennő érkezett.

- káté -

Universal/Deutsche Grammophon, 2007

zene: *****

film-színház: **

PAUL AUSTER: A SZEM ÖNÉLETRAJZA Az eddig magyarul megjelent négy-öt Auster-vers olvasói a szerzőt a francia szürrealista hagyományokat, illetve Pound és Eliot imaginista eszközeit az amerikai költészettel, valamint a nyelvfilozófiával izgalmasan vegyítő, Borgesszel rokon költőnek gondolhatták el, akihez a magyar költészettörténetből talán Pilinszky állhatna a legközelebb.

Kifejezetten szép borítóval és igényes tipográfiával jelent meg ez a rég várt kötet, ám a megkapó külső mögött kiábrándító tartalom húzódik. Gyukics Gábor fordításai jobb esetben tisztes iparosmunkának nevezhetők, de nem műfordításnak, mivel a fentebb említett zárt költői nyelvhez alig sem segítik közelebb egyszeri olvasóit. Mi több, akár mindörökre el is riaszthatják a szerző műveinek további olvasásától (mint azt például a KönyvesBlog egyik meglepően korrekt, ám a fordítás hibáira nem gondoló kritikája mondja: "Paul Auster inkább festhetne - legalábbis költészet helyett"). A legtöbb esetben mintha csak mindenféle stilizáltság és poetizáltság nélküli nyersfordításokkal szembesülnénk, de amikor elemi nyelvi hibákkal vagy a koherencia hiányával találkozunk, végképp fel is adhatjuk. Íme például a Sorok között című vers teljes egészében: "Kőpárnázottak a távollét / ösvényei. Tenyeredre rajzolva / az út. // Az otthon nem otthon, / csak a távolság / az áldott / és az áldatlan között. / És bárki bújik / testvére / bőrébe, tudni fogja, / milyen fájdalom / a hetedik évig, / túl a hetedik év / hetedik évén. // És gyermekeit elválasztja. // És egy angyallal birkózik / a sötétben." - Arra azért kíváncsi lennék, hogy ebben az igen csekély mértékben értelmes szóáradatban hányan ismerik föl a bibliai Jákob-történet egy részletét.

És folytathatnám még a hasonló példák elősorolását, kiemelhetném a kínos nyomdahibákat, ám ehelyett inkább csak azt tanácsolom, hogy ne dőljünk be a látszatnak: e kötetben nem rossz versek, hanem rossz fordítások szerepelnek.

- kkabail -

Barrus, 2007, 99 oldal, 1980 Ft

* és fél

Free Form Funky Freaks Hiszem, ha hallom - gondoltam, ahogy még csak nem is a "nagy", hanem a kisebb sarokszínpad előtt legfeljebb ötvenedmagammal várakoztam Vernon Reid és társai fellépésére. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy a világ egyik legjobb, legprogresszívebb, egyszerre intellektuális és érzéki zenét játszó gitárosa itt most perceken belül halál komolyan koncertezni fog. Márpedig ez történt. Jamaaladeen Tacuma (akárcsak Reid, ő is járt már nálunk, más formációban) basszusgitárján hozzálátott az építkezéshez, és a többiek is beindultak. Aztán egy ideig a dobot kellett szerelni, eközben a két gitáros dolgozott, és nem igazán volt világos, hogyan ér majd össze a játékuk. De a dob végül meggyógyult, Grant Calvin Weston ("az új New York-i csodadobos", ex Lounge Lizards) pedig irtózatosan megbüntette a szerkót az iménti cserbenhagyásért, ezzel pedig egyszersmind tisztán érzékelhető hangsúlyt kapott az, ami a zenéjük lényege: nincs frontember és kísérő, hárman együtt, egyenlő súllyal bonyolítják, bővítik újabb és újabb szintekkel hihetetlenül intenzív zenéjüket. Minden egyes számnál lehetett drukkolni, nehogy idő előtt abbahagyják. Persze mindig idő előtt hagyták abba. Alig voltak szólók, minden pillanat gazdag volt, erőteljes, nagyon free és szövevényes; irtózatos futamok, vad hangközök épültek egymásra, mégis takarékos, tömör volt az egész: "nincs egy kamu hang" - fogalmazott egy ismerősöm. Egyszerre szétszaladó és okosan fegyelmezett, dzsessz, metál, rock és funk - igazából teljesen fölösleges az összetevők után kutakodni, annyira határozott, üdítően friss karaktere volt annak, amit ez a három ember a kezdetben igencsak visszafogott, de lassacskán a száz főt is meghaladó és a végére kellőképpen belelkesedő közönség előtt produkált.

Aztán, amikor másnap egy használtruha-boltban történetesen egymás mellett turkáltunk a kinyúlt pulóverek között, Vernon Reidet végképp a szívembe zártam.

- kyt -

Gödör Klub, november 14.

*****

1408 A plakát jól leképezi magát a művet: misztikus fények, egy rejtélyes kulcs, két arcél, jóllehet John Cusack, a főszereplő mellett Samuel L. Jackson hozzáadott értéke pusztán a szállodaigazgató szerepében nyújtott kétes értékű whiskyreklámra korlátozódik. Jutalomjáték szaga terjeng tehát, az alap egy jó kis Stephen King-ujjgyakorlat, melynek iróniája nyomokban felfedezhető a filmben is. A főhős író szellemjárta helyekről, motelekről, házakról írott bedekkerek formájában váltja aprópénzre tehetségét, s itt már botlik egyet Mikael Hafström filmje, mert az elpazarolt tehetség tétje helyett csak valami romantikus búval leöntött középszer lesz megidézve. Jó, nem is ez a fő csapás, hanem egy előkelő szálloda szellemjárta 1408-as szobája, ahová Cusack először kínosan sokáig nem tud belépni (egyre kevesebb idő marad "játszani"), aztán a fent megidézett Jackson-keresetkiegészítés után végre belépünk az örök toposz hotelszobába.

Itt aztán Hafströmék beleadnak apait-anyait, s kétségkívül eminens tanulóként kihozzák ötös alára a technikai és látványelemeket. Csak hát nem jó ómen a külsőségekre bízni az ennyire (szusz)penzióban játszódó történeteket, bár a Ragyogás után, elismerem, fel van adva a lecke. Nem is csoda, hogy a nagy igyekezetben megcsúsztak kicsit az arányok, a túlburjánzás pedig igen gyakran kíséri az autonóm forma kialakulatlanságát: érezték a fiúk, hogy még nem tökéletes a cucc, de nem tellett többre, mint a mennyiség fokozására, ami már a létező szocializmusban sem volt túl jó ötlet.

- dercsényi -

Forgalmazza a Budapest Film

***

George MacDonald Fraser: Flashman A regény az angolul 1969-ben indult sorozat első kötete. 1926-ben született szerzője ismert a mozisták számára is, ő írta Richard Lester zseniális Dumas-adaptációjának forgatókönyvét, továbbá a nálunk Királyi játszma (eredetileg: Royal Flash) néven futó filmjét. A most kiadott kötet a Flashman-iratok I. 1839-1842 alcímre hallgat. A történelemben jártasabbak azonnal sejtik a főtémát: az első angol-afgán háború.

Történelmi regény eszerint? Igen, és egyben fantasztikus paródiája. Ha igaz Walter Scott (és Lukács) megállapítása, miszerint egy történelmi regény ideális hőse amolyan "középszintű" alak, aki se túl magasan, se túl mélyen nem áll a társadalmi hierarchiában, akkor Harry Flashman ideális típus. Miután részegeskedés miatt kirúgják a Rugby nevű iskolából, katonának áll, és részt vesz az angol-afgán háborúban, mely a britekre nézve csúfos vereséget hozott. Ám hősünk kitünteti magát, és feljebb lép a ranglétrán.

A pikareszk regény elkötelezett társadalomkritika is. Bár hőse a moral insanity paradigmatikus esete, Fraser mégis az ő szájába adja az angol hadvezetés jellemzését. "Ahogy visszagondolok a történtekre, még most sem találom a megfelelő szavakat annak az emberfölötti ostobaságnak, elképesztő hozzá nem értésnek és a józan ész teljes hiányának a leírására, ami Elphy béget és tanácsadóit jellemezte." Történelmi tény: az 1842-es visszavonulást 15 ezer emberből egyetlenegy (!), Brydon sebészorvos élte túl. No meg a fiktív Flashman. Várjuk a folytatást.

- banza -

Fordította Farkas Ákos. Konkrét könyvek, 2007, 405 oldal, 2999 Ft

*****

A MU Terminál III. évfolyamának táncosai mutatkoztak be Fodor Zoltán Tér-forma-nyelv és Fejes Ádám Újoncok című koreográfiájával. Elmondhatjuk, hogy jelenleg Budapesten ez a kortárs tánciskola (alapította Juhász Kata, Fejes Ádám, Hámor Jocó) a legprogreszszívebb; biztos alapokon, virtuóz technikákkal tehetséges fiatal alkotók mutatják a tanítványoknak az utat. Izgalmas, sikeres, a work in progressen és a nagy elődök előtt való tisztelgésen messze túlmutató előadásokat hoznak létre, és telt házasak a produkciók.

Az este első részében a hét táncos fáradhatatlanul ontja magából a testre szabott kunsztokat. Repetitív elektronikus zenére alakítanak ki tiszta mozdulatkánont az egyszerű és ünnepélyes feketébe öltözött táncosok a színpadon, miközben néhány szürreális magántörténet is kikerekedik azért. Ugyanazok az egymásba olvadó mozdulatsorok más karaktert nyernek minden egyes táncosnál, néha találkoznak, összecsapnak, majd elengedik egymást, és hullámzik az esztétikai látványfürdő, gördül a táncfolyam tovább és tovább. Soha nem törik meg a lendület, pedig "kezdőktől" ezt elvárnánk azért. Roppant eleganciával, pókerarccal nyomják a fél órát, míg a végére egy szerelmi háromszög alakul ki, kedves humorral, a háttérben pedig csupa nő, neogörög tánckórus figyel.

A második futam, ha lehet, még izgalmasabb, mert azt gondolnánk, hogy nem lehet ugyanazzal a hét táncossal, ugyanazzal a lendülettel végigcsinálni egy újabb, ismétlésekre alapuló, igaz, kicsit lassúbb tempójú koreográfiát. Felerősödik a nőkar, már szinte nyomasztó, ám a két fiú mindig felkavarja a már-már állóképpé merevedő révületet. Végül győz a lelassuló idő, a kitartott mozdulatok meditatív bája, de jó lezárása ez az egész estének, és emiatt nagy a siker. Biztosak lehetünk benne, hogy a III. évfolyam is elkel a (nemzetközi) táncpiacon.

- sisso -

MU Színház, november 16.

*****

$olal presents The Moonshine Sessions A momentán $olal néven nyomuló Philippe Cohen Solal (a Gotan Project lelke) megint meglepte a világot: mindenekelőtt összeállt a hórihorgas steelgitáros legendával, Bucky Baxterrel (kettejük közös fellépését már megcsodálhatta a magyar közönség is, idén nyáron, az A38 gyomrában), no meg a zenészeivel. Ezek után együttes erővel bevették magukat Nashville-be, Tennessee állam és a country fővárosába, ott is a legendás 3 Trees stúdióba, és helyi bluegrass énekesek segedelmével rögzítettek egy olyan, csöppet mutáns countrylemezt, hogy az ember megnyalná utána mind a tíz ujját - már ha nem volna könyékig tehénszaros. Pedig a megoldás oly egyszerű: $olal tökéletes popdalokat írt, amelyeket Baxterrel közösen gusztusosan meghangszereltek, s mindegyikhez megtalálták a megfelelő énekhangot is - meglehet, Shawn Camp, Ronnie Bowman vagy David Olney neve nem sokat mond a honi közönségnek, az ottaninak annál inkább (ők viszont nem ismerik Orbán Józsit, ezzel is nekik jobb). A countrycsalogány Melonie Cannon szerepeltetése pedig abszolút telitalálat: az I Lost Him című gyönyörű és szomorú szerelmes dalt épp oly tökéletesen énekli, mint az ABBA-féle Dancing Queen telitalálatos bluegrass átiratát. Kolléganője, Rosie Flores épp ily kíméletlenül bánik el a Pistols Pretty Vacantjával, s az öreg punkoknak legott cukor nélkül is égnek áll a hajuk. Nálunk (többek között a rossz példák miatt) még mindig sokan tartanak a countrytól, pedig nem harap az, s mint megannyi előadó (pl. Cash vagy Young) nyomán $olal is bizonyítja, lehet akár szeretnivaló is.

- minek -

!Ya Basta!/Deep Distribution 2007

**** és fél

Invázió Jack Finney 1955-ös, A testrablók támadása című regényének sokadik feldolgozása a maga nemében egyedülálló mű. Világűrből jött vírussal fertőzött népesség flangál pókerarccal az utcákon, és ha valakin érzelmeket vél felfedezni, gyorsan az arcába, de minimum a kávéjába rókázik, hogy egy rövidke, DNS-módosító alvás után ő is zombiként ébredhessen. Velük száll szembe a Nicole Kidman vezette csapat: egy, ellenanyagot villámgyorsan kotyvasztó biológus (Jeffrey Wright), Nicole jövendőbeli pasija (Daniel Craig) és immúnis kisfia. A horrorként kategorizált filmnek elvileg rendszeresen, de minimum egyszer-kétszer félelmet kéne ébresztenie nézőiben, ezzel szemben ugyanolyan érzelemmentes, üveges tekintetű lényekké változtatja őket, mint amilyenek a tömegek a vásznon. Felmerül, hogy az Inváziót világuralomra törő földönkívüliek készítették - akik, mint az a Men in Black óta köztudott, köztünk élnek, és szép számban Hollywoodban is. Még megalapozottabb ok a gyanúra, hogy a film, túllépve a horror keretein, erőteljes moralizálásba kezd egy óra tíz percnél. Minél inkább terjed ugyanis a kór, annál nagyobb a béke a világban: a hadban álló országok békét kötnek, mindenki aláírja az atomsorompó-egyezményt, a megszállt területek felszabadulnak. A Macskafogót idéző majdnem-végkifejlet elgondolkodtató erkölcsfilozófiai tételt fogalmaz meg: az ember attól ember, hogy rossz. De érdemes akkor megmenteni? E kantiánus dilemma hősnőnket is megfertőzi (csakúgy, mint maga a kór), de végül mégis tovább harcol a pacifista mutánsok ellen a bűnös emberiségért. Ám a nézőn már ez sem segít, ő menthetetlenül zombivá változott.

Iványi Zsófia

Forgalmazza az InterCom

**

Neked ajánljuk