Zene

Régis Wargnier ím visszatér régi sikerei színhelyére. Nem épp Indokínára gondolok - bár az is visszajátszik a filmben -, hanem egy sokkal nagyobb országra, a giccs határtalan birodalmára. A történet amúgy nem lépi túl egy bulvárra való szerelmi háromszög kereteit, de a rendező jól érzékelte, hogy az ilyesmivel ma már nem lehet kasszát dönteni. Alaposan feltuningolta hát a mindhalálig szerelmes férj és a kikapós asszonka esetét. Először is mögéje vetítette a legújabb kori francia történelem valahány mozgalmas fordulóját, aztán végigtologatta a színpadot a világ érdekesebb helyein. Ehhez kifejezetten jól jött a katonaférj, aki végigszolgálta előbb a második világháborút, utána a megszállt Berlinben teljesített szolgálatot, ahonnét Indokínába, Szíriába, majd Algériába szólította a haza. Felesége hol vele volt, hol meg nem, hol megcsalta, hol meg nem, de többnyire azért igen. Közben nem volt rossz asszony ez a Jeanne, szerette az urát, a gyerekeket, csak a vérinek nem tudott parancsolni. Van ilyen.

Íme egy bosszúálló komédia. A bosszúálló komédia gyászos vidámságot jelent, az pedig azt a fajta angol humort (még pontosabban: ez az angol humor), melyben a vidámság mindvégig egy hajszálon múlik. Miközben igazi, felhőtlen, kertmozikra tervezett, illogikus börleszket látunk, mégis sejthetjük, hogy a forgatókönyvírónak (na jó, a sorsnak) csak egy egészen laza, alig látható kis csuklómozdulatra lenne szüksége ahhoz, hogy mindent tragédiába fordítson. És akkor jöhetnének a megvakított királyok, féltékenységből kibelezett, igaztalanul elhagyott szeretők, égő birodalmak.

Idegeskedniük és kétségbeesniük azoknak, akiknek problémát okozna, ha messzi kontinensekre kéne járniuk, hogy egy kis puskapor- és vérszagot orronthassanak, egyelőre nem kell: az északír válság, amely idestova háromszázvalahány éve tart zökkenőmentesen, ezúttal sem ért véget, sőt. Az unionisták, más terminus technicusszal élve, a protestánsok bizonyos fokú joggal érzik úgy, hogy az új munkáspárti kormány hátba döfte őket, amikor nem szabta többé a béketárgyalások feltételéül, hogy az IRA szolgáltassa be a fegyvereit, hanem beérte a tűzszünettel.

Idegeskedniük és kétségbeesniük azoknak, akiknek problémát okozna, ha messzi kontinensekre kéne járniuk, hogy egy kis puskapor- és vérszagot orronthassanak, egyelőre nem kell: az északír válság, amely idestova háromszázvalahány éve tart zökkenőmentesen, ezúttal sem ért véget, sőt. Az unionisták, más terminus technicusszal élve, a protestánsok bizonyos fokú joggal érzik úgy, hogy az új munkáspárti kormány hátba döfte őket, amikor nem szabta többé a béketárgyalások feltételéül, hogy az IRA szolgáltassa be a fegyvereit, hanem beérte a tűzszünettel.

Az előző rész tartalmából: Luxemburgban Laci mint EUCD-alelnök kizárja saját pártját a szervezetből, mivel Gyuri hajlandó lenne Pistával és Józsival is, de ő, Laci, csak Viktorral meg Sanyival. Gyuri nagyon ki van bukva, iszik, kábítózik, kereszténydemokrata pornóvideókat néz, nagyon odavan. Tibi, aki régen az ügyészségen fejtett ki ellenállást, csak nem tudni, mi ellen, most szürke eminenciásként azt javasolja Gyurinak, hogy cserébe viszont ők zárjanak ki mindenkit a pártból, aki nem ők. Gyurinak nagyon tetszik az ötlet. Béla verset ír.

A képzőművészeti albumairól (Kis és Nagy monográfiák) és népszerű tudományos ismeretterjesztő sorozatairól (Világ-Egyetem) ismert Kulturtrade Kiadó a Könyvhétre Bereményi Géza A telihold dalai című kötetével jelentkezett. Nagyon helyes. A líra ugyan nem tudomány, de logikus, hogy szükséges. De líra-e, amit Bereményi művel? Ez itt a kérdés, Sekszpír Viliam.

A Ki Nem Talált Műsorok vetélkedőjén arany helyezést érhetne el az az ember, aki "sovány eszezéssel" (E. P.) a következőkre jutott, A 3-ik vonal címmel. Éjféltől egy órán át egyetlen arcot láthatunk szemből, ott ül a nagyszobánkban, pont belebámul az életünkbe, de nem velünk beszél, hanem azzal a szerencsétlennel, aki betelefonált a műsorba; a dolog szépsége, hogy nevezett személy nem láthatja a műsorvezetőt, mert a kábeltévés macák azt mondják neki, menjen távol a tévétől, különben sípol és begerjed (nem a műsorvezető, a készülék). Így egy színtiszta rádiós műfaj vizualizálódik szemünk láttára, ami csak és akkor fogyasztható, ha a velünk szemben ülő arc olyannyira lenyűgöző, hogy feledteti a műfaji korlátot és a betelefonálók IQ-szintjét.

Nagyon ritkán vagyok képes az MSat csatornát nézni, megmondom úgy, ahogy van; amióta a szomszéd hatéves ikrei megálltak a fejlődésben és újra bepisilnek, nem merek egyedül maradni a műsorával. Joggal kérdezheti bárki, hogy akkor most mi van? Nos, igazság szerint - rettegve bár, de - valami atavisztikus és ösztönös kíváncsiságtól vezérelve néha belepillantok, és úgy maradok.

Van egy barátom, napok óta csak maga elé bámul, nem eszik, csak iszik, sápatag, sóhajt, legyint. Elvették tőle az Eurosportot, persze a focit is sajnálja, de jobban a biliárdot, ám hervadásának kórokozója a krónikus szumóhiány. Kikacagtam, aztán bekapcsoltam az Eurocsatornát, tőlem még nem vették el, mi kell a boldogsághoz. Szumó Akármilyen Kupa, 10-11-12. nap. Két hústorony lökdösődött, az egyik elesett, vége. Néztem, eszembe jutott Kozma Pici. Engem bunkómód csak az a - többek szerint nem is - sport érdekel, ahol a labda gömbölyű, és rúgják. A birkózók szép gömbölydedek, rúgás nincs, békés lökdösődés némi pofozkodással, akár egy szöglet előtt. A meccsek átlagideje másfél másodperc, ebben már a kultikus rizshintés is benne van. Nincs hosszadalmas fogáskeresés, intés, dögunalom, bírói döntés, leléptetés, ez nem Európa. Két másodperc, jöhet a következő pár, mint a házasságkötő teremben, Kami és Kaze fölkészül. Két egyforma japán, az egyik pár kilóval könnyebb, más színű az övük-ágyékkötőjük vagy mi, az egyik maegashira 9 a másik ozeki, a kisebbnek szurkolok, erre kiderül, hogy ő a nagyobb. A tévét elnémítom, főleg ha magyar hangja van, most azonban tájékozódnom kell, és Gundel Takács Gábor korrekt, nem szurkol (kinek, minek is), kellemesen lelkesedik (Ez szép győzelem volt, ujjong, amikor az egyik Iki fél másodperc alatt kilöki az egyik Konót). Két nevet jegyeztem meg: Konoshiki, a legkövérebb, elindul, ellenfele ellép, Konoshiki reménytelenül imbolyog a szakadék felé, a - hozzá képest - kicsi barátságosan hátba vágja, ugorj, pajtás, nézők menekülnek. Olykor kicsinek se jó lenni, Kicsiniki nekiesne Behemotinak, ez hátralép, amaz fejest ugrik a rizsbe. És aki miatt végignéztem az egészet, s ezután is nézni fogom: Akebono, a Legnagyobb Király, japánok között egy fekete, mélabús tekintetű harcos filozóf, betegesen elhízott Donkihote. Bambulok a birkózás filozófiatörténetén, élettörténetén: birkózás a gyerekkel, szerelmi birkózások, Jákob és Isten birokja, birkózás a halállal. Akebono, a megtestesült jóság, elnéző mosollyal tessékeli a körön kívülre a sok Akárkirit, bocsánatot kér, hogy belőle csak egy van. Akebono, Kelet Húsevő Virága, Ikebana, Ikebálna. És megint eszembe jut Kozma Pici, őt kerestem a szumóban, s lám, megtaláltam Akebonóban, ebben a fekete, odakozmált japánban. Kozma Pici elment Keletre, megevett néhány maegashirát, most győzedelmesen visszatér, keletiek közt kelet-európai, fekete szerecsenkirály, Szibériában néger favágó.

Ezen a héten Hencidától Boncidáig indiai filmet játszanak a premiermozik, ami példa nélküli tett. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a mozisok tizenkilencre húztak lapot, vagy valamiféle küldetéstudat dolgozott bennük, amikor Mira Nair filmjét utalták a vásznakra, hiszen már a film címe - Kámaszutra - garancia a telt házas előadásokra. Lehet, hogy a hazai szexuális kultúra a nullával egyenlő, de azért ez a szókapcsolat még a magyar közönség számára is sokkal izgalmasabb kalandot ígér, mint mondjuk a Ki mit dug? vagy a Cicis pipik vakáción.

Jean-Claude Van Damme napjaink Hollywoodjának egyik legnagyobb importőre, évente szállítja az álomgyárba az újabb rendezőt. A legfrissebb név: Tsui Hark, hongkongi filmcézár, amolyan távol-keleti Coppola. Nagy hírét némileg cáfolni látszik jelen dolgozata: a Nyerő páros ízig-vérig retro-darab, egyfelől a James Bond-mozik halovány másolata, másfelől a Van Damme-életmű egyes részleteinek újrafelmondása. Egy-két epizód erejéig ugyan megcsillan valami a hongkongi virtusból (például a film elején, a vurstlijelenetben), mégis az amerikai stíl és ízlés uralja a darabot. Hiába a relatíve feszes cselekmény, nem nagy ügy, hiszen a Nyerő páros minden jelenetét láthattuk már korábban. Azaz majdnem mindet, ami új az opusban, az csak többszörösen idézőjelbe téve az, lévén a hollywoodi kényszeres fokozási effektus (defektus) eredménye: sokkolóbbnál sokkolóbb jeleneteket bemutatni a nézőnek, hogy azt hihesse, valami eredetit kap. (Itt csak egyet a néhány lelemény közül: keresztirányban robogó vonaton áthajtó - nem átugrató! - kocsit én még nem láttam. Mindenki sértetlen marad. A vonat is. Csavaros ész kellett a kitalálásához.) Ilyesmik. A történetről e helyütt mindössze annyit, hogy Van Damme ezúttal terroristaelhárítót alakít, s - többek között - az Államok kommandós egységeivel, Mickey Rourkeval és egy bengáli tigrissel kell megküzdenie. Vegyük ehhez hozzá, hogy hősünk spanját az NBA ügyeletes bohóca, Dennis Rodman adja, szóval itt van mindenki, aki számít, szép kis bestiárium már így is, pedig a felsorolás nem teljes. Mellesleg Rourke, a nagy visszatérő jelenléte a film talán legnagyobb meglepetése: whiskybe áztatott smink, hormontablettákkal hizlalt felsőtest, mintha csak komputeranimációval készült volna a pasi. Mellbevágó élmény.

Egy negyvenes háziasszony előszedi gondosan bekészített jointját. Egy keveset headbangel, aztán felugrik, és a korlátot kezdi rázni, majd a harmadik cigi után a táncoló tömegbe veti magát. Jazzfesztiválokhoz kevésbé illő jelenet ez, de végtére is itt van Isaac Hayes, a soul-funk élő legendája. És van még pár hasonló kaliberű hölgy a fekete csődör tíz méter sugarú félkörében. Ha némi tudatmódosító szerrel is, de legalább másfél órára közelebb kerülhetnek ahhoz a két évtizedes álomhoz, hogy ez a hímkirály lemászik a padláson őrzött képekről, és érdes hangján megbúgatja őket.

Az volt a legszebb, amikor középiskolás korunkban moziba vittek, sátoros ünnepeken odaillő kurzusdarabokra, vagy csak úgy. A csak úgy a művelődést szolgálta, én például háromszor láttam a Lear királyt, évismétlő lehettem alighanem.

Tévétlen időkben a faluba érkező vándorcirkusz volt az egyetlen olyan kulturális kaland, ami behozta a zárt - vagy legalábbis magát annak mutató - közösségekbe a nagyvilágot, és ezzel valamiféle életforma-alternatívával is szolgált, persze a maga módján. A vándorcirkusz színességével és szabadságával az ellenkező pólust testesítette meg, a pompa, a varázslat házhoz jött, az ámuló közönség pedig kéjesen mártózhatott meg ebben a fertőben. A sátrakban megtekinthető bűnnek alig voltak következményei, néhány zabigyerek, megszöktetett lányok, részeg kötekedések, ilyesmik, viszont volt miről beszélni az otthoni unalomban, sötét téli estéken, sőt évek múltán is ki lehetett halászni a privát emlék-lékekből egy-egy hatásos mutatványt, késdobálást, bűvésztrükköt vagy bohóctréfát. Talán akadtak férfiak, akiknek az akrobatalány segge volt az egyetlen női segg, amit rohadt kis életükben igazából láthattak, hiszen feleségükét legfeljebb csak tapasztalhatták a hálóing, a dunyha és a sötét takarásában.