A zsámbéki III. Richárd
Az volt a legszebb, amikor középiskolás korunkban moziba vittek, sátoros ünnepeken odaillő kurzusdarabokra, vagy csak úgy. A csak úgy a művelődést szolgálta, én például háromszor láttam a Lear királyt, évismétlő lehettem alighanem.
A Lear király szovjet film volt, Grigorij Kozincev rendezte, csinált ő Hamletet is, az volt a híresebb, Innokentyij Szmoktunovszkijjal. Ezenfelül volt még a tévében a BBC híres Shakespeare-sorozata, úgymond, egy autentikus változat. Ha én a különbséget zongorázni tudnám, megpróbálom. Volt egyszer a hideg Shakespeare, másszor meg a meleg. A szétvilágított műterembe toppanó nagyhangú férfiak és a szélfútta mezőkön, jeges sziklák között bolyongó elárvult király. Kozincev, a fagyos sokkal jobban izgatott. Hideg, huzatos kövek között, várterem fagyott levegőjén át, esővert, jégmart falak alatt drámáztak nekem a királyok, nem képzeltem hűvös helyett forró vasat.
Mindennek fényében s homályában a Zsámbéki Szabadtéri Színpad, a Romtemplom, s mellette a Kőtár a legmesszebbmenőkig ideális környezetnek mutatkozott egy újabb szombat esti Shakespeare meséhez, s valóban. Az egyszerű, az olyannyira természetes megoldások, hogy el is siklunk fölöttük, hogy eszünkbe se jut, nos, ilyenekben bővelkedett, ilyenekkel szolgált Bagó Bertalan III. Richárd-rendezése román s gótikus romok között. Amúgy meg, ahogy ilyenkor a szabadtéri szezonban mondani, írni szokás: az időjárás kegyeibe fogadta az előadást. Kurva hideg volt. A körülbelül harminc méter hosszú és hat-hét méter széles régies pinceszerűségen a viharos szél vadul átcsapott, künn vigasztalan eső verte a műemlékvédelem rosszul rögzített nejlonfóliáját, nyári színházhoz öltözött pesti kollégák és a helyi establishment foga vacogásának diszkrét crescendójára didergő színészek és libabőrös színésznők ellejtettek egy erősen kurtított dance macabre-t, pont idevalót, nem vitás. A környezet s a körülmények kifogástalannak bizonyultak.
Maradt az előadás. Melyről addig nem szólhatunk, míg, mert tudja azt a néző előre, a szereposztásról nem beszéltünk. Derzsi János, mint III. Richárd, az előbb emlegetett finom kézenfekvések sorába tartozik. Hát persze, van itt egy vad szerep, keres egy vad színészt. S a vad, hangoskodó maszk, mi épp rászáradni készült e talpig színészre, íme anélkül, hogy még egy mondatot hallottunk is, egy gesztust láttunk is tőle, megtelt életnedvekkel, és úgy illett arcára megint, mintha nem unnánk rég. Olyan választás ez, mint mikor Depardieu fedezi fel Amerikát, mint mikor Marlon Brando hoz keresztapát, komoly feladat egy veszélyes férfinak. Ugyanakkor roppant veszélyes is egy ilyen telitalálat. Elégedetté, kényelmessé teheti a rendezőt, azt hitetve véle el, hogy megcselekedte, amit megkövetelt a haza, a továbbiakat már a nagyszerű kiválasztottra bízhatja. Csinálj úgy, ahogy szoktál. Vad, természeti lények esetében ez egyszerűen ordítozást jelent. Ráadásul a III. Richárd mint szerep távolról sem egyszerűsíti ezt a problémát, hiszen nem nagyon van mit csinálni. Richárd ugyan rögtön az elején elmondja azt, amit úgy szeretünk idézgetni, hogy tudniillik gazember lesz, ám mégsem láthatunk nagy ívű fejlődésregényt, melynek során az áldott korcsból csakugyan rém válik, hiszen Shakespeare a VI. Henrikben már elintézte ezt. Richárd már kompakt szörnyetegként lép elénk. Bagó Bertalan remek antrét készített Derzsinek, egy jégtömbbe fagyasztott tőrrel lép elénk, idéz rosszkedvünk telét, s mikor odaér, hogy gazember lesz, földhöz csapja, szilánkok vágódnak szerteszét, s neki marad szándékai tárgya, a hegyes gyilok, de ezután jön a neheze, mert ekkor már tényleg csak üvölteni kell. Jutalomjáték, mondják erre. Derzsinek inkább az marad, hogy megtöltse az előbb már méretezett, hideg teret. Teljesítménye derekas, ugyanakkor acsítva, rohangálva is visszafogott, ami legalábbis kétséges vállalkozás, persze jellemző, leginkább a mai magyar színjátszásra, melyben a színész, intellektuális lény, jaj, csak nehogy ripacs legyen, harsányan is inkább belső feszültségét, szétfeszítettségét érzékeltesse. Ez nem feltétlenül helyes minden esetben, néha bárki is lehetne színpadias, például konkrét esetünkben is, máshol, máskor meg sokkal inkább. Derzsi, dicséretére legyen mondva, hozzá bír tenni dolgokat a választás kézenfekvő nagyszerűségéhez, és ez valamelyes magárahagyottságában komoly teljesítmény, akárhogy is.
A jelentősen kurtított, egy szuszra lenyomott, amúgy ötfelvonásos darab az érthetőség határain belül marad, éppen. Az inkább kortalan, mint korhű, kicsit szedett-vedett jelmezekbe, nyilván nincs pénz, honnan is lenne, öltözött színészek egyébként becsületesen teljesítenek. Voltaképp egy kihívás létezik, mit egy zanza meghagy nekik, érzékeltetni a változást, a változást az emberállapotban, ami ott van, mint egy mondat a zsarnokságról, minden zsarnokságról és kiszolgáltatottságról szóló darabban. Derzsi mellett feltétlenül említést érdemel Egri Kati, Erzsébet királyné szerepében, e rövidítés ugyanis kettejük harcaként mutatja elsősorban a darabot, nos, ez a szép asszony több ízben is Sulyok Máriát idézőn játszik, kívül is, belül is, ám elsősorban mint mérce értendő mégis itt e legendás név.
Ugyanakkor e játékmód a rendezés szándékaira is fényt derít némiképp, valamiféle ellenpontozásos történetmesélés bontakozik ki ugyanis, hiszen például Edward király szerepében Dr. Horváth Putyi (megint csak egy előzetes információként is felfogható szereplőválasztás) alakítása gátlástalanul nevettető, a csúfság két arcát leleplezendő, alighanem. Persze, ahogy szokta, jól csinálja most is, és míg színen van, s kicsit előtte, utána a többiek is, úgymond, köréje, hangulata köré szerveződnek, komikus dolgokat produkálva, bizonyítandó, a kívülről szemlélt szörnyűség helyenként derűs dolog, pláne egy nyári színházi estén, és egész biztos, egy ilyen klassz csávó, mint Shakespeare, ugyancsak sokat röhögött. Ekképp haladva viccek s halálok között aztán eljő a Salisbury mező, ahol véget érnek a csaták.
Zsámbékon biztosan. A szervezők szándékai szerint jó lenne őszre egy pesti kamaraszínpadra behozni az egészet. Kívánjuk, így legyen, hogy megtudhassuk, mit is ér e Richárd a kétségtelenül nagy segítséget jelentő környezet s körülmények nélkül.
Turcsányi Sándor
