Zene

Cortásar-Antonioni óta gyanítom, hogy a fényképezés lényege, legmágikusabb fázisa a nagyítás. Úgy véljük, hogy kandi kameránkkal hús-vér embereket, széltől borzolt fákat fogunk be valami parkban, aztán az előhívás után kiderül, hogy hulla van a bokor alatt; tundrabugyis nagymama a füzesabonyi franciaágyon. Persze csak akkor, ha mi is úgy akarjuk, s optikai eszközökkel megsokszorozzuk, a végletekig fokozzuk a látványt, hogy a szemen túli világra lássunk. Ha merünk. Mert ez valahogy természetellenes, szövetmintából visszakövetkeztetett halálos kórisme.

Mit jelent ez egyenként? Jelenti a Masters At Work ("Little" Louie Vega és Kenny "Dope" Gonzalez) elképesztően eklektikus és zseniális Nuyorican Soul albumának - negyven év New York-i tánczenéje jazzben, latinban, diszkóban, hip-hopban elbeszélve másfél óra alatt - egyik legjobb számát, az I´m The Black Gold Of The Sunt Jocelyn Brownnal a főszerepben, jelenti a trip-hop-díva Nicolette politikus és relaxált No Governmentjét az Alec Empire-féle újrakeverésben, a brit jazzszaxofonos, Courtney Pine Billie Holiday-feldolgozását a Mo´ Wax-törzsgárdatag Attica Blues által megbolondítva, jelenti a japán-francia mix-jazz-úttörők, a United Future Organization új kémfilm-albumának His Name Is... című éjszakai bárzenéjét (ez az a rész, amikor a főhős szerelmi bánat következtében nagyon el van ázva - a koktél felrázva, nem keverve -, az érzéketlen rossz fiúk mégis megjelennek, s hősünknek ki kell találnia valamit).

Nekem már egy idő óta minden déja vu, nem érnek meglepetések, csak teszek-veszek, úgy olvasok, ahogy mások írnak, vagy úgy sem, csak várom, hogy kimehessek a strandra, esetleg le, az Eldorádóba, ahol öntöttvas széken lehet olvasni a Vasárnapi Híreket, amíg tart a sör, aztán vissza a lakásba, ott legalább csönd van, meg könyvek, na nem mintha vennék mostanában, csak úgy kapom, adják, hogy írjak róla, én meg írok, mibe kerül az nekem, időm van, számítógép van a szerkesztőségben.

Jó estét kívánok, eljött a nyár, de a politika nem ismer uborkaszezont. Ahogy a dolgok állnak, az uborka sem ismer politikai szezont. Néhányan ugyan megpróbálják megállítani a történelem és az idő kerekét, Pekingben, Moszkvában és Hajdúhadházán, ahogy az ma egyik riportunkból sem fog kiderülni. Mindegy. Itt a meleg, szállnak a darvak, és bár egy fecske nem csinál nyarat, a kocka el van vetve. Most pedig nézzék meg az elmúlt hét eseményeit három percben.

Úgy húsz év késéssel szokott hozzánk eljutni minden. Most azonban egy up to date fesztivált sikerült összehoznia a Privat Music Productions nevű - mint a nevéből is következik -kis magáncégnek. Lesznek itt első vonalbéli sztárok, a New York-i klubélet kult- (nálunk még talán kevésbé ismert) zenekarai és a helyi mainstream, plusz Lajkó Félix, a mai magyar kultfigura.

Kemény István ott kezdi, ahol a bornírt politikai szlogen abbahagyja, a családnál. De a posztmodern bújócska végén rátalál Istenre, s közben a hazáról is ellejt egy concorde-t (a. m. félelemkör, középkori eredetű modern tánc). De kezdjük az elejitől.

Ali Hassan Kuban (1929, Núbia) zenekara rétegzenét játszik, konkrétabban: lakodalmast. Egyiptomban szélesebb ez a réteg, ott százezres nagyságrendben mennek a kazetták a piacon, éppen úgy, mint nálunk a Lagzi Lajcsi, a Betli duó vagy a Cirmos-Kormos. Ennél a pontnál azonban kimerül a párhuzam. Arról van szó tudniillik, hogy Lagzi Lajcsival vagy a Betli duóval ellentétben Ali bácsié kimondottan progresszív muzsika, mint ahogy progresszív lakodalmast játszik mondjuk a bolgár Ivo Papasov vagy az amerikai Klezmatics. Vagyis árnyaltan, árnyaltabban kéretik undorodni a lakodalmas muzsikáktól, ennyi a tanulság.

Meglátni és transzba esni egy pillanat műve lesz, csak jöjjenek végre. Nem erős oldaluk a marketing, tavaly speciel hiába vártam rájuk a Rudolstadti Fesztiválon, és lemezt is csak kettőt jelentettek meg az utóbbi harminc évben, azelőtt meg egyet sem.

"A Friedrichstadtpalast előtt többen kérdezik, hogy van-e eladó jegyem, úgy látszik, telt ház van. A Friedrichstadtpalast Berlin előkelő színházainak egyike, van benne minden, ami kell. Az elegáns jegyszedők és az öreg ruhatáros nénik között szépen elvegyül az orrpereces, félig kopasz, csupa feketébe öltözött, agyontetovált közönség. Mint egy igazi színházi előadáson, egyszer csak megszólal a csengő, lehet menni befelé. Bent, erre külön felhívják a figyelmet, tilos a dohányzás. Az új lemezzel indít a zenekar, de olyan bombasztikus hangzással, hogy az ember el sem hiszi. Az első számokat Cave mintha még visszafogottabban énekelné, aztán elengedi magát, ugrál, tombol, fetreng, földhöz vágja a mikrofont, még a közönség közé is beveti magát. A koncert, különben, lazára van véve, Cave szórakozik a számok között, felhív egy lányt a porondra táncolni, társalog a közönséggel, láthatóan jól érzi magát. A végén színházhoz méltó standing ovation, az utolsó számokra nincs ember, aki ülve maradna."

(Bevezető.) Tábor Ádám körülbelül 167 cm magas, vékony testalkatú, haja hátul lelóg, élősúlya feltételezhetően 60 kg körül van. Mozgása élénk, ha a körülmények úgy hozzák, éppenséggel fürge is lehetne, de a mozdulatszegény értelmiségi életmód következtében fizikai állóképessége sajnálatosan csökkent, a Budapest-Bécs közötti, vagy ennek megfelelő hosszúságú, deportációs célú gyalogmenetben valószínűsíthető, hogy már az első száz kilométer után földobná a talpát.

Birtalan Balázs könyve alighanem az első módszeres kísérlet arra, hogy a homoszexualitás jelenségét metafizikai szempontból rendezze. Kiindulása egyfelől az, hogy a homoszexuálisok emberi lények, másfelől pedig, hogy van egy hagyományos koncepció, mely implicit módon az emberi lét minden alapkérdésére válaszol. Ez utóbbi a keresztény vallás, s ennek híve Birtalan is. Már most érdemes tisztázni: a divattémára harapó olvasó csalódni fog, itt egy olyan vélemény szólal meg, mely számára akár "botrányosnak" is, de mindenképpen szokatlannak tűnhet. A szerző sincs könnyű helyzetben, homoszexuális keresztényként egy kisebbség kisebbségének tagja, s az ilyet nem szokták szeretni. A téma tehát vérre megy, és éppen ezáltal képes arra, hogy a leglényegesebb vallásfilozófiai és etikai dilemmákat megcélozza.

A téma az utcán hever, ám sajnos többnyire vagy részeg az illető, és ebben az esetben testét, már ami megmaradt belőle, rút stigmák és fekélyek borítják, lelkét maga mellett hordja polietilén tasakban; vagy épp talmimód rikít az ebadta, silány és sóvár, de még a sóvársága is silány, ám kiröhögni sem érdemes, mert egyrészt banális, másrészt lőfegyver van nála, és sokan van. Témaként azonban az utcán hever ő is, ahogy a többiek, csak beléjük kell botlani, aztán vagy dühösen, lábat rázva iszkolni tovább, vagy szomorúan konstatálni, hogy ez van, ezt kell szeretni, mert anélkül nem lehet megírni.

Egy kosaras naplója

Nem szeretem azokat a véleményeket, melyek szerint a közönséget nem lehet eléggé alábecsülni. Leváltani nem lehet, mint tudjuk, a pénztáraknál bizonyított kritika szent (megváltoztatni úgysem áll módunkban), érteni viszont még az is vágyhat, akinek finnyás ízlése esetleg tiltakozik az egyre szaporodó, világszerte hatalmas kasszasikert arató alpáriságok ellen.