Cirkusz: Se kenyér, se más (Donnert Korona Vándorcirkusz)

szerző
- legát -
publikálva
1997/28. (07. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tévétlen időkben a faluba érkező vándorcirkusz volt az egyetlen olyan kulturális kaland, ami behozta a zárt - vagy legalábbis magát annak mutató - közösségekbe a nagyvilágot, és ezzel valamiféle életforma-alternatívával is szolgált, persze a maga módján. A vándorcirkusz színességével és szabadságával az ellenkező pólust testesítette meg, a pompa, a varázslat házhoz jött, az ámuló közönség pedig kéjesen mártózhatott meg ebben a fertőben. A sátrakban megtekinthető bűnnek alig voltak következményei, néhány zabigyerek, megszöktetett lányok, részeg kötekedések, ilyesmik, viszont volt miről beszélni az otthoni unalomban, sötét téli estéken, sőt évek múltán is ki lehetett halászni a privát emlék-lékekből egy-egy hatásos mutatványt, késdobálást, bűvésztrükköt vagy bohóctréfát. Talán akadtak férfiak, akiknek az akrobatalány segge volt az egyetlen női segg, amit rohadt kis életükben igazából láthattak, hiszen feleségükét legfeljebb csak tapasztalhatták a hálóing, a dunyha és a sötét takarásában.

Tévétlen időkben a faluba érkező vándorcirkusz volt az egyetlen olyan kulturális kaland, ami behozta a zárt - vagy legalábbis magát annak mutató - közösségekbe a nagyvilágot, és ezzel valamiféle életforma-alternatívával is szolgált, persze a maga módján. A vándorcirkusz színességével és szabadságával az ellenkező pólust testesítette meg, a pompa, a varázslat házhoz jött, az ámuló közönség pedig kéjesen mártózhatott meg ebben a fertőben. A sátrakban megtekinthető bűnnek alig voltak következményei, néhány zabigyerek, megszöktetett lányok, részeg kötekedések, ilyesmik, viszont volt miről beszélni az otthoni unalomban, sötét téli estéken, sőt évek múltán is ki lehetett halászni a privát emlék-lékekből egy-egy hatásos mutatványt, késdobálást, bűvésztrükköt vagy bohóctréfát. Talán akadtak férfiak, akiknek az akrobatalány segge volt az egyetlen női segg, amit rohadt kis életükben igazából láthattak, hiszen feleségükét legfeljebb csak tapasztalhatták a hálóing, a dunyha és a sötét takarásában.

A daliás idők akkor értek véget, amikor jött a mozi, aztán a tévé meg a SZOT-beutalók. Azóta, úgy tűnik, a vándorcirkusz nem több, de nem is kevesebb, mint egy

romantikus múzeum,

legalábbis Fellini, Radványi Géza, a Keménykalap és krumpliorr stábja és még jó páran azon dolgoztak, hogy ez alapvetésnek tűnjön. Hogy mennyire hiábavaló volt a munkájuk, az akkor kezdett derengeni, amikor ezen a fullasztó nyáron, a falu főutcáján fölbukkant egy hullaszállító-szürkére fényezett Mercedes mikrobusz, tetején hangszórókkal.

"A vasssútállomás mellett négyárrrbocos sátrrrában sok szerrretettel várrrja vendégeit a Donnerrrt Korrrona Cirrrkusz", harsogta a mikrobusz teteje, olyan akcentussal, ami valószínűleg az alapfokú konferansziévizsgákon lehet beszédműveléssel kapcsolatos tétel, majd ugyanebben a stílusban szólt az "extrákról", a mini állatkertről és a "gyerrrekek kedvencéről", a kis vidámparkról is. A német nyelvgyakorlók nagy örömére nemcsak magyar ismertetőt zengett a mobil marketingjármű, amiben persze csak a sofőr ült, a szöveg magnóról ment. A filmektől eltérően a helybeliek nem csődültek a főutcára, inkább behajtott spaletták mögül hallgatták a programajánlatot hússzor-harmincszor, lakóhelytől függően.

Az előadást fél nyolcra hirdették, a kiegészítők azonban egész nap működtek, noha a "kis vidámpark" szóösszetételből csupán az első tag bizonyult maradéktalanul igaznak: egy roppant unott arcú fickó felügyelete alatt csalinkázott egy körhinta meg valami kisvasút, mozdonyán "Santa Fé" felirattal, menetenként egy százasért. Állítólag élt egyszer ember, aki a játékszer láttán tényleg azt hitte, hogy a vadnyugaton van, igaz, a mini állatkertet viszont elfelejtette megnézni, és ezért is csak irigyelhetjük. A közepes szekrénysor nagyságú ketreckomplexumhoz egy ötvenforintos érme ellenében lehetett közelebb férkőzni, hogy aztán életnagyságban szembesülhessünk

egy kiszuperált örvös medvével,

néhány majommal, két görénnyel és sok-sok ráccsal meg bűzzel. A közönségcsalogatóként használt tarajos sül, úgy látszik, nem akart feltűnést kelteni, bár az is lehet, hogy csak a preparátor késett a szállítással.

Mivel a környéken nem jártak radikális állatvédők, az előadás csak addig nem kezdődött el, amíg a fellépők abban reménykedtek, hogy jönnek még mindenféle közönségek. Végül belátták, hogy ez hiábavaló várakozás, és a körülbelül negyedrészt megtelt sátor porondján megjelent a délelőtti mikrobusz felbukkanása óta ismerős hang tulajdonosa, hogy bekonferálja az első műsorszámot.

Tradicionális cirkuszindulók helyett a Mission: Impossible zenéje

zúgott fel CD-ről, majd bejött két ifjú zsonglőr, akik annyira lazák voltak, hogy az csak na, de legfeljebb a rumos süteményt készítő, konyhában poharakkal hancúrozó, kissé becsípett háziasszonyok szintjét hozták. Igaz, kevesebb kockázattal, mivel a műanyag karikák nem törnek össze. Az őket követő két Picard már komolyabban vette magát, néhány uszkárt dresszíroztak, majd jött a 2 Armand akrobatamutatvánnyal. A duó férfitagja valóban nagyot alakított különböző egyensúlyozásaival, sőt a kellékként használt, régi, piros-kék címkés kőbányaisüveg láttán nosztalgikus érzések is megrohamozhatták a közönség erre hajlamos tagjait. A segédként közreműködő "másik" Armandot, a nőt, viszont ismerősként köszönthettük, ő volt ugyanis az előadás megkezdéséig a pénztáros, akinek ki kellett csengetni a négyszáz forintos belépőt. A démon a későbbiekben még Nikoletta, a kígyólányként is fellépett (ez abból állt, hogy úgy tett, mintha hastáncosnő lenne, aztán a nyakába raktak egy óriáskígyót, aztán meg levették), illetve a 3 Donnertből is ő volt az egyik. Persze nem csak neki volt a kelleténél valamivel több feladata: a fiatalabb uszkáridomító az előadás szünetében büfésként is bemutatkozott, szünet után pedig zsonglőrként, a konferanszié a második részre mágus lett, helyette az akrobata Armand jelentette be a műsorszámokat, hogy csak a legkézenfekvőbb keveredéseket említsük. Mindez nem lett volna baj, csakhogy annyira látványosan volt

tele a tökük ezzel az egész vándorcirkuszosdival,

hogy azt nem lehetett nem észrevenni. Úgy tűnt, egyetlen céljuk a közönség teljesen madárnak nézése, ami megbocsáthatatlan bűn. Ráadásul a kopott padokon többnyire gyerekek ültek. Egészen biztos, hogy a társulat tagjai napokon keresztül tudnák sorolni, mennyire nehéz manapság ilyesmiben utazni, magas rezsi, tb-járulék, szóval a szokásos gondok, plusz érdektelenség, de erre abszolút nem kíváncsiak azok, akik még hajlandók ezért fizetni.

Az est folyamán mindössze ketten voltak olyanok, akik nem vállaltak egynél több szerepet. Poldi, a bohóc, illetve az öreg Donnert, a névadó és a főnök, akinek a képe ott díszeleg a Fővárosi Nagycirkusz előcsarnokában, Rodolfo, Eötvös bohóc meg a Hortobágyi Ugrócsoport társaságában. Az öreg legenda pónilovakkal rukkolt elő a Dallas főcímzenéjének taktusaira (ezeken a pónikon lehetett a szünetben lovagolni, egy porondkör=100 Ft árfolyamon), aztán egy lámát is móresre tanított, mindezt olyan gyorsan, hogy a közönség még tapsolni is elfelejtett. Néhány másodperc múlva derült ki, ez a bepörgés volt egyben a finálé is, mindenki húzhatott haza, a vándorcirkusz meg a következő faluba. Ez már annyira szomorú volt, hogy akár romantikus filmet is lehetne belőle csinálni.

- legát -

szerző
- legát -
publikálva
1997/28. (07. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...