Cirkusz: Se kenyér, se más (Donnert Korona Vándorcirkusz)

  • - legát -
  • 1997. július 10.

Zene

Tévétlen időkben a faluba érkező vándorcirkusz volt az egyetlen olyan kulturális kaland, ami behozta a zárt - vagy legalábbis magát annak mutató - közösségekbe a nagyvilágot, és ezzel valamiféle életforma-alternatívával is szolgált, persze a maga módján. A vándorcirkusz színességével és szabadságával az ellenkező pólust testesítette meg, a pompa, a varázslat házhoz jött, az ámuló közönség pedig kéjesen mártózhatott meg ebben a fertőben. A sátrakban megtekinthető bűnnek alig voltak következményei, néhány zabigyerek, megszöktetett lányok, részeg kötekedések, ilyesmik, viszont volt miről beszélni az otthoni unalomban, sötét téli estéken, sőt évek múltán is ki lehetett halászni a privát emlék-lékekből egy-egy hatásos mutatványt, késdobálást, bűvésztrükköt vagy bohóctréfát. Talán akadtak férfiak, akiknek az akrobatalány segge volt az egyetlen női segg, amit rohadt kis életükben igazából láthattak, hiszen feleségükét legfeljebb csak tapasztalhatták a hálóing, a dunyha és a sötét takarásában.

Tévétlen időkben a faluba érkező vándorcirkusz volt az egyetlen olyan kulturális kaland, ami behozta a zárt - vagy legalábbis magát annak mutató - közösségekbe a nagyvilágot, és ezzel valamiféle életforma-alternatívával is szolgált, persze a maga módján. A vándorcirkusz színességével és szabadságával az ellenkező pólust testesítette meg, a pompa, a varázslat házhoz jött, az ámuló közönség pedig kéjesen mártózhatott meg ebben a fertőben. A sátrakban megtekinthető bűnnek alig voltak következményei, néhány zabigyerek, megszöktetett lányok, részeg kötekedések, ilyesmik, viszont volt miről beszélni az otthoni unalomban, sötét téli estéken, sőt évek múltán is ki lehetett halászni a privát emlék-lékekből egy-egy hatásos mutatványt, késdobálást, bűvésztrükköt vagy bohóctréfát. Talán akadtak férfiak, akiknek az akrobatalány segge volt az egyetlen női segg, amit rohadt kis életükben igazából láthattak, hiszen feleségükét legfeljebb csak tapasztalhatták a hálóing, a dunyha és a sötét takarásában.

A daliás idők akkor értek véget, amikor jött a mozi, aztán a tévé meg a SZOT-beutalók. Azóta, úgy tűnik, a vándorcirkusz nem több, de nem is kevesebb, mint egy

romantikus múzeum,

legalábbis Fellini, Radványi Géza, a Keménykalap és krumpliorr stábja és még jó páran azon dolgoztak, hogy ez alapvetésnek tűnjön. Hogy mennyire hiábavaló volt a munkájuk, az akkor kezdett derengeni, amikor ezen a fullasztó nyáron, a falu főutcáján fölbukkant egy hullaszállító-szürkére fényezett Mercedes mikrobusz, tetején hangszórókkal.

"A vasssútállomás mellett négyárrrbocos sátrrrában sok szerrretettel várrrja vendégeit a Donnerrrt Korrrona Cirrrkusz", harsogta a mikrobusz teteje, olyan akcentussal, ami valószínűleg az alapfokú konferansziévizsgákon lehet beszédműveléssel kapcsolatos tétel, majd ugyanebben a stílusban szólt az "extrákról", a mini állatkertről és a "gyerrrekek kedvencéről", a kis vidámparkról is. A német nyelvgyakorlók nagy örömére nemcsak magyar ismertetőt zengett a mobil marketingjármű, amiben persze csak a sofőr ült, a szöveg magnóról ment. A filmektől eltérően a helybeliek nem csődültek a főutcára, inkább behajtott spaletták mögül hallgatták a programajánlatot hússzor-harmincszor, lakóhelytől függően.

Az előadást fél nyolcra hirdették, a kiegészítők azonban egész nap működtek, noha a "kis vidámpark" szóösszetételből csupán az első tag bizonyult maradéktalanul igaznak: egy roppant unott arcú fickó felügyelete alatt csalinkázott egy körhinta meg valami kisvasút, mozdonyán "Santa Fé" felirattal, menetenként egy százasért. Állítólag élt egyszer ember, aki a játékszer láttán tényleg azt hitte, hogy a vadnyugaton van, igaz, a mini állatkertet viszont elfelejtette megnézni, és ezért is csak irigyelhetjük. A közepes szekrénysor nagyságú ketreckomplexumhoz egy ötvenforintos érme ellenében lehetett közelebb férkőzni, hogy aztán életnagyságban szembesülhessünk

egy kiszuperált örvös medvével,

néhány majommal, két görénnyel és sok-sok ráccsal meg bűzzel. A közönségcsalogatóként használt tarajos sül, úgy látszik, nem akart feltűnést kelteni, bár az is lehet, hogy csak a preparátor késett a szállítással.

Mivel a környéken nem jártak radikális állatvédők, az előadás csak addig nem kezdődött el, amíg a fellépők abban reménykedtek, hogy jönnek még mindenféle közönségek. Végül belátták, hogy ez hiábavaló várakozás, és a körülbelül negyedrészt megtelt sátor porondján megjelent a délelőtti mikrobusz felbukkanása óta ismerős hang tulajdonosa, hogy bekonferálja az első műsorszámot.

Tradicionális cirkuszindulók helyett a Mission: Impossible zenéje

zúgott fel CD-ről, majd bejött két ifjú zsonglőr, akik annyira lazák voltak, hogy az csak na, de legfeljebb a rumos süteményt készítő, konyhában poharakkal hancúrozó, kissé becsípett háziasszonyok szintjét hozták. Igaz, kevesebb kockázattal, mivel a műanyag karikák nem törnek össze. Az őket követő két Picard már komolyabban vette magát, néhány uszkárt dresszíroztak, majd jött a 2 Armand akrobatamutatvánnyal. A duó férfitagja valóban nagyot alakított különböző egyensúlyozásaival, sőt a kellékként használt, régi, piros-kék címkés kőbányaisüveg láttán nosztalgikus érzések is megrohamozhatták a közönség erre hajlamos tagjait. A segédként közreműködő "másik" Armandot, a nőt, viszont ismerősként köszönthettük, ő volt ugyanis az előadás megkezdéséig a pénztáros, akinek ki kellett csengetni a négyszáz forintos belépőt. A démon a későbbiekben még Nikoletta, a kígyólányként is fellépett (ez abból állt, hogy úgy tett, mintha hastáncosnő lenne, aztán a nyakába raktak egy óriáskígyót, aztán meg levették), illetve a 3 Donnertből is ő volt az egyik. Persze nem csak neki volt a kelleténél valamivel több feladata: a fiatalabb uszkáridomító az előadás szünetében büfésként is bemutatkozott, szünet után pedig zsonglőrként, a konferanszié a második részre mágus lett, helyette az akrobata Armand jelentette be a műsorszámokat, hogy csak a legkézenfekvőbb keveredéseket említsük. Mindez nem lett volna baj, csakhogy annyira látványosan volt

tele a tökük ezzel az egész vándorcirkuszosdival,

hogy azt nem lehetett nem észrevenni. Úgy tűnt, egyetlen céljuk a közönség teljesen madárnak nézése, ami megbocsáthatatlan bűn. Ráadásul a kopott padokon többnyire gyerekek ültek. Egészen biztos, hogy a társulat tagjai napokon keresztül tudnák sorolni, mennyire nehéz manapság ilyesmiben utazni, magas rezsi, tb-járulék, szóval a szokásos gondok, plusz érdektelenség, de erre abszolút nem kíváncsiak azok, akik még hajlandók ezért fizetni.

Az est folyamán mindössze ketten voltak olyanok, akik nem vállaltak egynél több szerepet. Poldi, a bohóc, illetve az öreg Donnert, a névadó és a főnök, akinek a képe ott díszeleg a Fővárosi Nagycirkusz előcsarnokában, Rodolfo, Eötvös bohóc meg a Hortobágyi Ugrócsoport társaságában. Az öreg legenda pónilovakkal rukkolt elő a Dallas főcímzenéjének taktusaira (ezeken a pónikon lehetett a szünetben lovagolni, egy porondkör=100 Ft árfolyamon), aztán egy lámát is móresre tanított, mindezt olyan gyorsan, hogy a közönség még tapsolni is elfelejtett. Néhány másodperc múlva derült ki, ez a bepörgés volt egyben a finálé is, mindenki húzhatott haza, a vándorcirkusz meg a következő faluba. Ez már annyira szomorú volt, hogy akár romantikus filmet is lehetne belőle csinálni.

- legát -

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.