Az Előszóban mindjárt fölteszi a szerző a költői (szövegírói?) kérdést: Nevezhetem verseknek őket? Ugyan, minek nevezzelek. Ha már, akkor sokkal inkább versek, mint néhány úgynevezett költő úgynevezett verse mostanság. Bereményi nem akárki tekintély pennájába kapaszkodik: Balassi is ad notam írta verseit. Igen ám, de Balassi verseinek kottáját nem dudorásszuk olvasás közben, Bereményi szövegei (kedvenc fordulatával: na jó, dalszövegei; na jó, na jó: dalai) pedig Cseh Tamás zenéjére emlékeztetnek, egynémely darabot e zene "visz el". A "belső zene" - az belőlem hiányzik. Ennyiben én nem vagyok költő. Maradjunk ennyiben.
A belső címlap nem zavartatja magát holmi poétikai vitáktól, tényt közöl: A verseket (na jó, na legjobb: Zene: Fényes Sz. Vers: G. Dénes) Bereményi Géza válogatta, az első ciklust a Katona József Színházban 1977-ben (sic!) Cseh Tamás előadásában bemutatott legújabb dalokból, a második ciklust korábbi dalokból állította össze. (Természetesen l997-ről van szó, akad még néhány szomorú elírás: Marilyn Moroe, Dobay Péter, Ismeret elméleti [sic!] tétel, zárójel bezárva.) Az első ciklus gyakorlatilag a Telihold... összes, kiegészítve az Új dalokból A magyarok Istene dalával, amely - alcíme szerint Lánchíd - itt is a helyén van. A második ciklus pedig nem is válogatás, inkább szemezgetés, mustra, mutatvány; nagy lelkierő kellett a sok-sok dal kihagyásához (segíthetett a szerkesztő, Sík Csaba), az olvasónak (dúdolónak) pedig a szíve szakad meg (halld később).
Mint egy valódi verseskötet, a könyv erős felütéssel kezdődik, invokációval: Csak egy szót adj! (ad notam Zrínyi: Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt). Aztán rögvest megjelenik a Telihold, a jelen műsornak, / nagy átfogó képe, / a Holdnak fénye, mely sárga fonálként húzódozik végig a szövegeken, mint motív: telihold lehetett, amikor megszületett; A nők vérét szívó sárga Hold; Telihold tüze a folyóra vetül. De hol van a telihold előadást, lemezt, CD-t megtartó ereje például a legutóbbi Levél nővéremnek 2. egységéhez képest (egy nap játszódik, mint az Ulysses, s mint az élet), vagy akár a Műcsarnok arcképeihez hasonlítva, hogy a Nagy Trilógia (Levél nővéremnek, Antoine és Désiré, Fehér babák takarodója) megkomponáltságáról már ne is beszéljünk. De beszéljünk. A lemezek (hol voltak akkor a CD-k!) borítói, a lemeztokok szinte novellákat tartalmaztak, a dalokat összekötő szöveg olykor fontosabb és jobb volt. A Teliholdban (s úgy a Földön is) sajnos elúrhodott a politika, politikai vers, csasztuska (Demokrácia, Pénzügyisek, Mélyduma keringő, A bérgyilkos dala, Mesél a Duna, Kék páviánok). Bereményinek - és még sokan másunknak - nemcsak ez utóbbiakkal van baja, de a zöld rinocéroszokkal is, s akkor még nem is danolt a pirosfehérzöld menyétekről és rókákról (nem mondhatunk görényt, mert ez már levédett állat), valamint a fenn héjázó szentjánosbogarakról, pedig már a kertekben vannak.
A Telihold másik sugárkoszorúja a lírai darabokat nyalábolja egybe: Szerelmes dal, Telihold, A képek dala, Agyő, Sámán dal. S a Telihold nemcsak a költőt, de a filozófust is hasztalan vonításra ihleti, mert az emlékkönyvlíra emlékkönyvbölcselettel kevercsezik. Bereményit nem azokér´ a sorokért szeretjük, ahol az aktuálpolitika tésztáját a líra dagályai dagasztják, csipetnyi okoskodással megszórva: Magasba száll a kenyér ára / ólommal telve a pára, // de azt, hogy téged nem értelek, / hogy is köszönjem meg neked // azt, hogy szeretlek. Ebben nincs köszönet. Ilyenkor kell igazán a zenei hallás.
Bereményi, az epikus, azokban a dalokban a legjobb, ahol történeteket mesél: Széna tér (A Fehér babák... Tábori lap Karády Katalinnak dalának párdarabja), A parkett ördöge, Tóth Mariann. Ezek miatt megbocsátunk a bereményis rímekért (már észre sem vesszük, oly természetesek), a legszebb: Aki rég az Éj Császára volt, / főorvos a MÁV kórházban most. Ha gonoszak vagyunk és/vagy poénkodunk, azt mondhatnánk: az első ciklusban három jó sor van, az egyik kétharmadát Arany János írta (hideg éj sziszeg aztán), a másik kettőt Kosztolányi (jobb lenne [Kosztolányinál: volna, pitiáner megjegyzésem] élni, de túl a fák már / aranykezükkel intenek nekem). Ez így nem igaz: jók még a József Attila-áthallások, például: Hát gyere, te Duna, folyj át szívemen, vagy az Ady-modor: s a Duna kacagott odakint...
Ez persze így sem igaz: az Égő Hold Kalap egészen gyönyörű. De engem egy atavisztikus szókapcsolat ríkatott meg, reggelre kelve, igen, ez már 1977, a második ciklus előhangja.
A feléhez ért a könyv, ha eddig azt kérdeztük, némely dal miért van benne, akkor most azt, miért nincs? Ez már a legendás Bereményi (és Cseh Tamás, Csereményi), kultikus sorok: A legjobb kirándulásunk / kilencszázhatvankettő elején volt; orrcsontom eltörött / a múzeum mögött; hi-hi-hi-hij, / Dosztojevszkij! És sorolhatnánk még, ha benne lennének a könyvben. A Fehér babákból egy dal sincs (nekem leginkább a Salgótarján, A kezdet kezdete és a Vőlegény hiányzik), az első lemez - számomra - alapdala, Egy kitalált személy sincs itt, továbbá egy másik személy, a 424-es is másutt vesztegel. Nem sportszerű a hiánylista, hiszen jó, Ami van, különben is, aki többre vágy, kapcsolja be a Mambó magnót, kazettás magnót, lemezjátszót, CD-t, és olvasgasson egy kis zöld könyvet, 1991-ben adta ki A Közművelődés Háza (nem is egy világnézeti klub) Tatabányán (nem is Salgótarjánban), a címlapon Cseh Tamás épp akkora betűkkel van kiírva, mint Bereményi (talán itt is odafért volna), címe Dalok - Cseh Tamás zenéjére (ezzel kezdeti poétikai problémánk is megoldódott). Ebben a könyvben - viszonylagos időrendben - az 1971-es Désirétől az 1989-es Szülésig szinte minden dal benne van, még több is.
A Teliholdban is a Désiré a legkorábbi; nemhiába ez a - mondjuk ki, na - vers az ős (Lajos)forrás, van még egy(nehány), például a kimaradt Micsoda útjaim, ezek antológiadarabok, nem csak egy daloskönyvben. A legkésőbbi a Somlai Margit, 1992-ből, a Levél nővéremnek 2. dala. Nincsen más ezekben a dalokban, csak az ötvenes évek szűk levegője, a hatvanas évek, amikor, mint tudjuk, tetőzött az ifjúsági probléma, a hetvenes évek "aranykora" után A nyolcvanas évek... a semmibe néznek. A könyv végén újra megérkezünk a kilencvenes évekbe, az ördögi kör bezárult. A - valójában - utolsó vers utolsó strófájában a könyv egy magzati kérdéssel zárul: Azt hallom égi fülemmel / nem tudod, merre is menj el, / hol találj énnekem jó helyet, / gyanúsan döngsz fejem felett, / hol fogsz megszülni? Hol? Itt. Az ócska vidékről nincs menekvés.
A Nagy Generáció szavatossági ideje lejárt, már itt a Nagy (avagy Kis) Degeneráció (Benedek Szabolcs szabatos kifejezése), mit keresek én köztük, mint aki közészorult, mint aki halkan belelépett. Az ócska cipő nem enged, oly vastagon lepte a sár, mely lehúz, befed, ápol s eltakar. Ezt a cipőt és ezeket a dalokat nem lehet lehúzni, belőlünk vannak.
Egy biztos: én nem megyek moziba többé (Kern), nem megyek el az Illés legújabb búcsúkoncertjére, se Konczra, se Zoránra. Se. Nem nézek több csetamást (Költő, hazudj!), de szorongva elolvasom, szorongva várom a legeslegújabb dalokat.
Balassival és Zrínyivel kezdte, könyvét Bereményi Shakespeare-rel zárja, nem titkoltan immár önarckép, arc poétika a Dal a ravaszdi Williamről: ő ez a ravaszdi, s mi Viszkető háttal bámuljuk őt, / idők hajlását felismerőt, továbbá Mi itt állunk és a szánk nyitva van, / hogy miket tud ez a Sekszpír Viliam.
Itt lenne a vége (a könyvnek és eme írásnak), ám a kötetben fotók is vannak, Novák Emil 1978-as felvételei. Az egyiken Cseh Tamás épp gondolkodóban, karórával. Ha jól látom, háromnegyed kilenc van. Délelőtt van vagy este? Egy bizonyos: későre jár.
Tehát: még nem késő.
Sajó László
Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1997, 89 oldal, 595 Ft
