Íme egy bosszúálló komédia. A bosszúálló komédia gyászos vidámságot jelent, az pedig azt a fajta angol humort (még pontosabban: ez az angol humor), melyben a vidámság mindvégig egy hajszálon múlik. Miközben igazi, felhőtlen, kertmozikra tervezett, illogikus börleszket látunk, mégis sejthetjük, hogy a forgatókönyvírónak (na jó, a sorsnak) csak egy egészen laza, alig látható kis csuklómozdulatra lenne szüksége ahhoz, hogy mindent tragédiába fordítson. És akkor jöhetnének a megvakított királyok, féltékenységből kibelezett, igaztalanul elhagyott szeretők, égő birodalmak.

Íme egy bosszúálló komédia. A bosszúálló komédia gyászos vidámságot jelent, az pedig azt a fajta angol humort (még pontosabban: ez az angol humor), melyben a vidámság mindvégig egy hajszálon múlik. Miközben igazi, felhőtlen, kertmozikra tervezett, illogikus börleszket látunk, mégis sejthetjük, hogy a forgatókönyvírónak (na jó, a sorsnak) csak egy egészen laza, alig látható kis csuklómozdulatra lenne szüksége ahhoz, hogy mindent tragédiába fordítson. És akkor jöhetnének a megvakított királyok, féltékenységből kibelezett, igaztalanul elhagyott szeretők, égő birodalmak.

Persze nem jönnek, mindez csak távoli, halvány lehetőség, finom angolosság; kertmoziban valószínűleg éppen elég ennyi. Ám talán ettől lesz mégis minden kicsit bábjátékszerűen irreális. A hozzávetőlegesen normálisként bemutatott szereplők lehetetlen helyzetekbe kerülnek, és lehetetlen szituációkba hozzák magukat, és mindez csak azért történhet meg, mert motivációiknál fontosabbak az akcióik. Nem áll távol tőlük sem Vitéz László palacsintasütője és nadigrágja, sem a hőskorszak minden hasra esés után megható elszántsággal és komoly képpel újra nekiveselkedő fekete-fehér csillagai. Szóval itt az összefüggés Buster Keaton és Oidipusz király között.

Mindezt úgyis enyhíti, finomítja és alakítja egy másik, szintén jól bevált és szintén nem érdemtelenül népszerű komédiatípus hozzáadása, a franciás, hálószoba-kergetőzős. Feydeau-tól Molnár Ferencig számtalan francia bizonyította már, hogy mekkora lehetőségeket és kötelességeket rejt ez a műfaj is. A forma szaktudást igényel, tapasztalatot, jó dramaturgot és/vagy jó vágót. Elvégre senki nem léphet bele kétszer ugyanabba a szekrénybe, aki pedig az ágy alá bújt, nem tudhatja, kik csókolóznak a spanyolfal mögött. Ilyesmik.

E két komédiatípus fele-fele arányú keverése azt mutatja, hogy az alkotók bizonyos fokig hajlamosak a kockázatvállalásra. A kockázat persze nem az, hogy a szerelmesek esetleg nem találhatnak egymásra végül, hanem az, hogy az alkotók játékos hajlamai lelohasztják a nézők jegyvásárlási kedvét. Mert azért ne feledkezzünk bele az elemzésbe annyira, hogy szem elől tévesszük a lényeget: ez egy kicsire törő, szórakoztató, tömegfogyasztásra szánt film.

A férfi vissza akarja szerezni szerelmét egy Francia Szakácstól. A Francia Szakács volt szeretője viszont bosszút akar állni. Tervét jól kifőzte, és ínyenc kegyetlenséggel igyekszik is végrehajtani. Közben ráakad erre a bamba pacákra, a javíthatatlan romantikusra, akitől a francia elszerette a Szép Szőke Szépséget. Egyikük tönkre akarja tenni a férfit, hogy visszakapja a nőjét, a másik tönkre akarja tenni a férfit, mert reméli, hogy ez majd jólesik. Ettől kezdve együtt forralják bosszúterveiket. A pasas tudományos módszerekkel él, a nő nyers indulattal. Ülnek a háztetőn, szemben a galambfészekkel, és kukkolják a boldog hűtleneket.

A pacákot a kicsi és aranyos Matthew Broderick játssza. Rá a magyar néző azért emlékszik szívesen, mert legutóbbi szerepében valamiért Kovácsnak hívták. A közönség női felének egyébként, ahogy meglátja, azon nyomban anyáskodni és dédelgetni támad őt kedve, amitől a közönség férfi tagjai vagy dühösek lesznek, vagy irigyek. Partnere a romantikus vígjátékok régi veteránja, Meg Ryan. Esetében elsősorban a jelmeztervezőt illeti dicséret. Be kell vallanom ugyanis, hogy szeretem azokat a nőket, akik nagy motorral járnak, és olyan fekete bőrszerkót hordanak, ami látszani engedi a köldöküket.

Nem hiszem, hogy kegyetlenség, ha most elárulom, mi lesz a film vége: a két férfi összebarátkozik, az elhagyott szeretők a hosszú közös vadászat végére pedig rájönnek, hogy inkább egymást akarják, és sok félreértés és ellentét után végül egymáséi lesznek. Úgysem ez a lényeg. Inkább az, hogy ha egy meleg nap után eljön az este, az ember szeret másfél órát így eltölteni: hűvösben, nevetve, szerelmeseket nézve. Mindez a nyár érdeme talán, nem a filmé. Lehet, hogy ősszel már nem is tetszene.

Deutsch Andor

Meglesni és megszeretni (Addicted to Love, 1997); rendezte: Griffin Dunne; írta: Robert Gordon; fényképezte: Andrew Dunn; zene: Rachel Portman; Szereplők: Meg Ryan, Matthew Broderick, Kelly Preston, Tcheky Karyo; forgalmazza az InterCom